"Az érintés miatt van. Tudod mindig üveg és fém között élünk, szerintem annyira hiányzik ez az érintés, hogy a karambolokkal is ezt az űrt akarjuk betölteni. Másképp gondolod?"Imádom ezt a tényt, de mit akarok ezzel üzenni? Nem tudom, csak beszélgetni szeretnék. Magammal, Veled. Állandóan ütközünk vagy éppenséggel keressük az ütköző pontokat, ha minden megy a maga útján jól, mi hirtelen bevágjuk a féket, viszont a STOP táblánál nem állunk meg.
Mi van velünk? Egyik ostobább helyzetekbe sodorja magát, mint a másik.
Nem lehetek ilyen önző, hogy rád is rád húzzam a vizes lepedőt, de ahhoz sincs bátorságom, hogy a magam nevében nyilatkozzam.
Intelmek? Tőlem? Na ne nevetess már. Tudod drága, hogyha tudnám, hogy mit kell tenned ezekben a kétséget nem hiányoló helyzetekben, olyan szívesen megtenném. Tudom azt is, hogy hasonló helyzetemben, te is így tennél. A gond viszont ott van, hogy nem tudjuk mi lenne a helyes, nemhogy egymás ügyeiben, de a saját magunk által teremtett bonyodalmakban sem. Nem baj, végső soron mi lenne ha minden tökéletes lenne ebben az életben? Miről sírdogálhatnánk egymásnak a telefonban éjfélkor? Mire fel mehetnénk el csak úgy kettesben egy vigasz szombat estére? Mit nyavalyoghatnék az ágyban egészen addig, amíg meg nem hallom a szuszogásodat pirkadatkor? Mik lennének ezeknek a kérdőjeleknek a helyén? De így sem jó. Sehogy sem jó. Mindig van valami, ami hiányzik az adott pillanatból. Valami, aminek már tudod az értékét, de késő.
Egyszer valaki azt mondta nekem: "Valamiért így kellett történnie, mert minden okkal történik. El kell engedned, mert valahol vár rád valami sokkal jobb dolog." Tudod ki mondta ezt? Te. Annyira itt van bennem ez a mondat, de nem érzem teljesnek. Mi van, ha nem jobb hanem éppen rosszabb dolog vár rám? Ezt kizárhatom? Szerintem semmiképpen sem. A rossz éppen olyan velejárója az életünknek, mint a jó. Tehát nem feledkezhetem el egyikről sem. Nem mellékesen Te tudod a legjobban, hogy a világ talán egyik legpesszimistább embere vagyok. (Csak így zárójelben megjegyezve: és ha én nem akarok se jobbat se rosszabbat?)
Tegnap. Minden túlzást mellőzve tényleg a lehető legjobb alkalomkor tartottuk a rituálé estünket, amely mint mindig most is különlegességeket tartalmazott: fényképeket, éjszakai üzemmódot, magassarkú cipellőket, egy koktélt, egy limonádét, két bort, egy tál muffint, vízipipát, VdkSprite-ot, egy pirinyó gyertyafényt és zenét.
Válaszolva a kérdésedre, igen azt hiszem, hogy sok mindent elmondtam, amit el kellett mondanom. Amit csak neked kell és szabad tudnod. Vívódások, kétségek, érzések, gondolatok, álmok. A sor végtelen. Végtelen mint az éjszaka, a csillagos fekete égbolt. Végtelen, mint a történeteink, amelyeket újra fel kell idézni. Van értelme? Hmm, nem tudom, néha szeretek az emlékekben és az álmokban élni. Ez meg legyen a mi problémánk.
"Néha távol van minden, mint a csillagok, amikor nem vagy itt, és egyedül vagyok.
Amikor nem nevetsz, amikor mást szeretsz, amikor boldogabb vagy, hogyha másokkal lehetsz.
Néha én vagyok messze, mert tévedek, amikor megbántalak, mert nem értelek.
Amikor nem hiszek Neked, és csalódnod kell, mikor a szíved már több terhet nem bír el.
Kérlek, bocsáss meg, tudom, hogy túl sokat kérek, és a szavaim lassan már semmit nem érnek.
De az életünk semmit sem garantál, és, ha úgy érzed majd, hogy egyedül maradtál,
Akkor gondolj csak rám, és én ott leszek, hisz Érted bármikor bármit megteszek.
Csak lennél közelebb, hogy foghassam a két kezed, hogy boldogabbá tehessem az életed.
Az élet túl rövid ahhoz, hogy többet szeressek, hogy állandóan egy másikat keressek.
Hogy számomra más is többet jelentsen, és a szívem minden érzést elfelejtsen.
Hogy reggelente más szemébe nézzek, aki iránt lehet, hogy semmit nem érzek.
Aki ugyanúgy másra vágyik legbelül, én is csak egy leszek számára a sok közül.
Lassan hajnalodik, és a távolban várnak, felemésztenek belülről az árnyak.
Hiszen mást mond a szív, és mást mond az ész. Te rám találsz úgyis, bármerre mész.
De bár az egész talán nem vezet semerre, én Feléd indultam el, de vajon Te merre?
Vajon összeér-e valahol majd az út, és a szíved a szívemhez visszajut…?”
