Ő az!

Ő az a fiú, aki mindig tudja, hogy mit kell mondania. Ő az, aki miatt gyorsabban ver a szívem. Ő az, aki a tökéletlenségében tökéletes. Ő az, akinek kifogástalan a modora. Ő az, akinek nincsenek felesleges mozdulatai. Ő az, aki megbánt, de nem tudok rá haragudni. Ő az, akinek az illata elkábít. Ő az, aki nem tud szeretni.

És Ő az a fiú, akit mindennél jobban szeretek!

mert gyenge..

Mikor adhatom fel ezt az átkozott reménykedést? Mikor szűnik meg a fény? Csak, mert régen nem beszéltem már erről, most megteszem. A változás mindig adott, de miért nem élek vele? Mert egy gyenge nő vagyok, akinek a szíve hangosabban érez, mint az esze!

..

Hát mondja meg valaki, hogy mi a szerelem? Önmegadás, szenvedés vagy boldogság??
A hideg ráz ettől az érzéstől, mégis ettől lesz a legmelegebb érzetem. Szerelmes vagyok! Nem egy személybe, nem az ideálomban nem is szép szempárokba, hanem az érzésbe.
Ezek a folytonos, monoton körök fárasztanak. Hittem a sorsban, mostanság azonban árulásnak gondolom az akaratát. Egyszer egy szeptemberi délután, rossz helyen voltam, rossz időben. Mostmár tudom. Hogy bánom-e? A szép perceket nem, de minden egyes boldog pillanatért hullott egy könnycsepp.

'Egy francia mondás szerint a szerelmet egyvalamiről lehet megismerni. Ha az egész világon csak az képes megvigasztalni, aki megbántott.'
Vass Virág

véges vágány

Már nem tudok írni, folyamatosan újabb és újabb képek születnek bennem. Sötét, mint a téli éjszaka. Az életről, az igazságtalanságról, a mennyről és a pokolról, de már képtelenség szavakból mondatokba formálni. Pusztítanak az érzések, tönkreteszik a lelket, megmérgezik az elmét. De a legfontosabb boldogtalanná tesznek!

Akkor kérdezzük meg, mi örök naívak, hogy hol van a hit? Hol van? Megszállottan kutatom magamban és az emberekben. Nem találom sehol és most rettenetesen félek. Mindig könnyű volt felállni, de most nehezebb, mint eddig bármi. Üres járatok, a semmiről értekezem magammal, kiábrándító a valóság, lassan pedig kihal a vágy.

régi szeretők

Milyen fura az élet, hirtelen bukkanak fel a már rég elfeledett szerelmek, de akkor elsöprő hévvel kerülnek újra elénk. Kicsit magukhoz húznak, megcirógatják az arcunkat, biztosítanak róla, hogy velük minden rendben, régen révbe ért az életük, és mikor ránk kerül a sor, hogy vallunk nekik, mit tudunk mondani? Boldogtalan vagyok? Netán boldog? Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani? Reményvesztetten szeretek valakit, akire örökkép képes lennék várni, úgy ahogy rád sosem? Nem te voltál az a felejthetetlen, akinek képes lettem volna a végtelenségbe nyúló hosszú leveleket írni, hanem az a bizonyos másik. Aki éltet, és akit ha meglátok olyan hevesen kezd verni a szívem, hogy a pír elönti azon nyomban az arcomat.

Ne vess meg régi szerető, ha nem tudok már rád olyan kacéran mosolyogni, mint azelőtt, amikor önmagam voltam, tudod kedves már eladtam a lelkemet annak a másiknak...

kérdések

Vajon létezik olyan, hogy boldogtalan boldogság? Mindennap ebből kapunk vagy csak bizonyos emberek kapják a sors eme keresztjét? Örök kérdés: létezik igazi boldogság?
Ott az A1 folyosón hosszasan értekeztünk erről szeretett ideálommal, aki vallja, hogy 30 éves koromra az én fejem is benő, a lelkem pedig megkeményedik az addig kapott "boldogtalan boldogságtól". Minden bizonnyal igaza van, de mi van, ha már érzelmileg 30 éves énem felfogását sújkolom magamba, mondván, hogy jobban megéri, ha nem teszem ki magamat mindenféle hinc-hánc boldogtalanságnak.
Társadalmunk olyannyira kiismerhetetlen rétege (természetesen itt a férfiakra gondolok) bőven feladja a leckét. Ismerek hős szerelmes férfit (és megjegyezném ebből van kevesebb), örök facért, aki szexuális életének felpezsdítésében keresi azt a bizonyos "igazi boldogságot", halhatatlan pókerjátékost, aki mindent egy lapra tesz fel, és nem utolsó sorban a mindenben tökéletesen érdeketelent. Utóbbi az, aki azt állítja, hogy pont ezért szeretjük őket, mert ilyen lehetetlen személyiségek és mi sivár lelkű nők bizony élünk halunk értük. Én pedig pirulva hallgatom az efféle önbizalomtól túlfűtött, merész kijelentéseket..
Vajon a két halhatatlan félnek, nekünk nőknek és nektek férfiaknak mitől kapcsolat a kapcsolat? Két ember, aki számíthat egymásra feltétel nélkül, a mindig felsejlő boldogság kimeríthetetlen kútja vagy csupa nagy betűs szexualitás az egész? Valljuk be, elenegedhetetlen, és nem tudunk egymás nélkül élni a lét semmilyen formájában. Akkor miért nem adjuk fel önmagunkat? Mert fáj az a szemét kötődés vagy mert kapcsolat nélkül is éppen annyira boldogok lehetünk és kötöttségek nélkül megkapunk így is mindent a másik féltől? Valóban ennyire felszínessé váltunk volna?
Egy kedves barátom, akit a nem törődöm kategóriába sorolnék, most cinikusan billegetné a fejét és azt mondaná, hogy "tipikus női tollból" származnak ezek a sorok. Álljunk meg egy pillanatra! Talán itt van a hiba, a klasszikus szerepek túlságosan is felértékelődtek, és mélyen minden elveszett a régi korok etikettjéből, már ami egy kapcsolatot illet.
És igen, mi nők, reménytelenül szentimentálisak vagyunk, örökké hisszük a megváltó és kegyes boldogságot, folyton újra bízunk azokban a facér csalfa szemű férfiakban. Nevessetek csak ki minket, mi pedig bolondulni fogunk ezután is értetek, garanciám van rá!

réges régi emlék a fiók aljáról

Mostanság leginkább balkonokon szeretek sírni. Csak azért, mert könnyes szemmel a város fényei szebb látványt nyújtanak.. Csak azért.
A múlt még mindig nem enged, viszont már messze vagyok tőled. Tudod nélküled nehéz ez. Kavargok belül és szívembe vésem ezt az érzést, akármennyire is el szeretném kerülni az elkerülhetetlent. Egyszer szerettél, mostmár tudom, második sansz azonban nincs. Talán megérdemlem, vagy így kell lennie. Mégis, kívánom, hogy...

tiszta szívemből szerettelek Január!


ismerős?

maradj velem!

A holdfényes éjszakában lépkedett egyedül, nem figyelt semmire, csak a kavargó gondolataira. Valahol magasan repülő cikázott át az égen. Lágy dallamok kavarogtak a fejében és egy jól ismert tekintet. Nehéz volt a lelke és az elméje, elveszett már régen. De ezt mind jól tudjátok. Minden más az ízek, a színek, és a hangulatok. Keresi a vigaszt messze. Messze már, távol a fehér felsős, cigarettázó férfitól és mélyen, legbelül mégis egy kívánsága van:

Évek telnek el, évek alatt ismerjük meg egymást és összefonódnak az életutak egyszer, de mindig vannak kivételek. Annyira sajnálatos, mikor az ember saját bőrén tapasztalja mindezt. Hányszor fogok még vallani, neked és magamnak?

Varázslatos ma éjszaka a Hold, varázslatos pillanatot adhat egy-egy délután, hallgatok és magamba zárom.

Látni akarlak!

louder than words

Hiányzik a régmúlt, hiányzik a pillanat, amely megszakad az esti párás ködben. Hiányoznak a bűnös és bűvös percek. A tavalyi tél hideg éjszakái és a kilátástalanság bomlása. Kilátástalanság a jelenben is van, de ez már más jellegű, hideg is kiszámítható. Pontos képek rajzolódnak, és a be nem teljesülés örök megtörthetetlensége. Indulnom kellene a saját utamon, új távlatok felé. Mégis vonzz a múlt, megőrít a vágy, ami egyszerre fizikai és pszichés. Melyik az erősebb, melyik fog győzni, és melyik győz le engem? Egyszer vége lesz vagy addig fog ez tartani még le nem jár az idő? Az időm.. Hallgassatok szavaim, maradjatok örök nyugadalomban a lélek elátkozott mélységében.

miért léteznek elátkozott szerelmek a csillagokban?