véges vágány

Már nem tudok írni, folyamatosan újabb és újabb képek születnek bennem. Sötét, mint a téli éjszaka. Az életről, az igazságtalanságról, a mennyről és a pokolról, de már képtelenség szavakból mondatokba formálni. Pusztítanak az érzések, tönkreteszik a lelket, megmérgezik az elmét. De a legfontosabb boldogtalanná tesznek!

Akkor kérdezzük meg, mi örök naívak, hogy hol van a hit? Hol van? Megszállottan kutatom magamban és az emberekben. Nem találom sehol és most rettenetesen félek. Mindig könnyű volt felállni, de most nehezebb, mint eddig bármi. Üres járatok, a semmiről értekezem magammal, kiábrándító a valóság, lassan pedig kihal a vágy.

régi szeretők

Milyen fura az élet, hirtelen bukkanak fel a már rég elfeledett szerelmek, de akkor elsöprő hévvel kerülnek újra elénk. Kicsit magukhoz húznak, megcirógatják az arcunkat, biztosítanak róla, hogy velük minden rendben, régen révbe ért az életük, és mikor ránk kerül a sor, hogy vallunk nekik, mit tudunk mondani? Boldogtalan vagyok? Netán boldog? Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani? Reményvesztetten szeretek valakit, akire örökkép képes lennék várni, úgy ahogy rád sosem? Nem te voltál az a felejthetetlen, akinek képes lettem volna a végtelenségbe nyúló hosszú leveleket írni, hanem az a bizonyos másik. Aki éltet, és akit ha meglátok olyan hevesen kezd verni a szívem, hogy a pír elönti azon nyomban az arcomat.

Ne vess meg régi szerető, ha nem tudok már rád olyan kacéran mosolyogni, mint azelőtt, amikor önmagam voltam, tudod kedves már eladtam a lelkemet annak a másiknak...

kérdések

Vajon létezik olyan, hogy boldogtalan boldogság? Mindennap ebből kapunk vagy csak bizonyos emberek kapják a sors eme keresztjét? Örök kérdés: létezik igazi boldogság?
Ott az A1 folyosón hosszasan értekeztünk erről szeretett ideálommal, aki vallja, hogy 30 éves koromra az én fejem is benő, a lelkem pedig megkeményedik az addig kapott "boldogtalan boldogságtól". Minden bizonnyal igaza van, de mi van, ha már érzelmileg 30 éves énem felfogását sújkolom magamba, mondván, hogy jobban megéri, ha nem teszem ki magamat mindenféle hinc-hánc boldogtalanságnak.
Társadalmunk olyannyira kiismerhetetlen rétege (természetesen itt a férfiakra gondolok) bőven feladja a leckét. Ismerek hős szerelmes férfit (és megjegyezném ebből van kevesebb), örök facért, aki szexuális életének felpezsdítésében keresi azt a bizonyos "igazi boldogságot", halhatatlan pókerjátékost, aki mindent egy lapra tesz fel, és nem utolsó sorban a mindenben tökéletesen érdeketelent. Utóbbi az, aki azt állítja, hogy pont ezért szeretjük őket, mert ilyen lehetetlen személyiségek és mi sivár lelkű nők bizony élünk halunk értük. Én pedig pirulva hallgatom az efféle önbizalomtól túlfűtött, merész kijelentéseket..
Vajon a két halhatatlan félnek, nekünk nőknek és nektek férfiaknak mitől kapcsolat a kapcsolat? Két ember, aki számíthat egymásra feltétel nélkül, a mindig felsejlő boldogság kimeríthetetlen kútja vagy csupa nagy betűs szexualitás az egész? Valljuk be, elenegedhetetlen, és nem tudunk egymás nélkül élni a lét semmilyen formájában. Akkor miért nem adjuk fel önmagunkat? Mert fáj az a szemét kötődés vagy mert kapcsolat nélkül is éppen annyira boldogok lehetünk és kötöttségek nélkül megkapunk így is mindent a másik féltől? Valóban ennyire felszínessé váltunk volna?
Egy kedves barátom, akit a nem törődöm kategóriába sorolnék, most cinikusan billegetné a fejét és azt mondaná, hogy "tipikus női tollból" származnak ezek a sorok. Álljunk meg egy pillanatra! Talán itt van a hiba, a klasszikus szerepek túlságosan is felértékelődtek, és mélyen minden elveszett a régi korok etikettjéből, már ami egy kapcsolatot illet.
És igen, mi nők, reménytelenül szentimentálisak vagyunk, örökké hisszük a megváltó és kegyes boldogságot, folyton újra bízunk azokban a facér csalfa szemű férfiakban. Nevessetek csak ki minket, mi pedig bolondulni fogunk ezután is értetek, garanciám van rá!

réges régi emlék a fiók aljáról

Mostanság leginkább balkonokon szeretek sírni. Csak azért, mert könnyes szemmel a város fényei szebb látványt nyújtanak.. Csak azért.
A múlt még mindig nem enged, viszont már messze vagyok tőled. Tudod nélküled nehéz ez. Kavargok belül és szívembe vésem ezt az érzést, akármennyire is el szeretném kerülni az elkerülhetetlent. Egyszer szerettél, mostmár tudom, második sansz azonban nincs. Talán megérdemlem, vagy így kell lennie. Mégis, kívánom, hogy...

tiszta szívemből szerettelek Január!


ismerős?

maradj velem!

A holdfényes éjszakában lépkedett egyedül, nem figyelt semmire, csak a kavargó gondolataira. Valahol magasan repülő cikázott át az égen. Lágy dallamok kavarogtak a fejében és egy jól ismert tekintet. Nehéz volt a lelke és az elméje, elveszett már régen. De ezt mind jól tudjátok. Minden más az ízek, a színek, és a hangulatok. Keresi a vigaszt messze. Messze már, távol a fehér felsős, cigarettázó férfitól és mélyen, legbelül mégis egy kívánsága van:

Évek telnek el, évek alatt ismerjük meg egymást és összefonódnak az életutak egyszer, de mindig vannak kivételek. Annyira sajnálatos, mikor az ember saját bőrén tapasztalja mindezt. Hányszor fogok még vallani, neked és magamnak?

Varázslatos ma éjszaka a Hold, varázslatos pillanatot adhat egy-egy délután, hallgatok és magamba zárom.

Látni akarlak!

louder than words

Hiányzik a régmúlt, hiányzik a pillanat, amely megszakad az esti párás ködben. Hiányoznak a bűnös és bűvös percek. A tavalyi tél hideg éjszakái és a kilátástalanság bomlása. Kilátástalanság a jelenben is van, de ez már más jellegű, hideg is kiszámítható. Pontos képek rajzolódnak, és a be nem teljesülés örök megtörthetetlensége. Indulnom kellene a saját utamon, új távlatok felé. Mégis vonzz a múlt, megőrít a vágy, ami egyszerre fizikai és pszichés. Melyik az erősebb, melyik fog győzni, és melyik győz le engem? Egyszer vége lesz vagy addig fog ez tartani még le nem jár az idő? Az időm.. Hallgassatok szavaim, maradjatok örök nyugadalomban a lélek elátkozott mélységében.

miért léteznek elátkozott szerelmek a csillagokban?

hit

Sok mindenben hiszek. Hiszek Istenben és a sorsban. Hiszem azt, hogy nem ok nélkül találkoznak emberek, nem történhet miért nélkül két ember sorsának találkozása. Nem történhet csak úgy, hogy valaki a semmiért lép az életünkbe. Egyszer megszakad a végtelenségnek tűnő folyamat, és egy idegen mellé sodor az élet egy lépcsőn.

Idegen arc, idegen ölelés, idegen csókok. Hol vagy hitem, hol van az akiben hittem? Akiről azt gondoltam, hogy lehetünk mi?

Hiszek a végzetben. Érdekes meglepetések az élettől, téged is hiszlek, magadhoz rántasz, majd eltaszítasz, szeretsz és gyűlölsz. Én pedig boldog vagyok és szenvedek. Mosolyogva sírok.

Nézz rám végzet, hívj magadhoz, ha kellek, üldözz el, ha nem! Játszunk még..?

megihlettél bűnös éjszaka!

autó a hold alatt

Ma éjszaka fehér autóból cigizem a Hold alatt.

hold és nap. fény és sötétség. álom és valóság. fehér és fekete. te és én. code és hypnose. mccaffe és ccc. mocsok és tisztaság. égbolt és föld. repülő és hajó. budapest és debrecen. zaj és csend. kettő és egy. nappalok és éjszakák. érdektelenség és bujaság. bor és víz. pirkadat és alkonyat. itt és ott. korán és későn. csók és ölelés. önmegtartóztatás és vágy. ébredés és elalvás. őrület és nyugalom. csalódás és szerelem.

Ma éjszaka egy fehér autóból jegyeztem a Hold alatt.

m&j

Ha léteznek megérzések, akkor valahol mélyen éreztelek. Ha léteznek jelek, akkor most minden jel rád mutatott. A megmagyarázhatatlan péntek hajnali álom, a különleges illat a dohányzóban délelőtt és a jól ismert sötétszínű autó a parkolóban.

Annyira letisztultnak tűnik minden, én pedig annyira vak vagyok.

Mintha mindez megtörtént volna már egyszer, fájdalmas, hogy mennyire szeretek minden percet ilyenkor. Szeretném úja és újra, szeretlek újra és újra, és hiányzol újra!

Nem tudok többet írni, ma mindent elmondtam neked.

kódolok

Mire elég az életünk? Elég-e arra, hogy kellő mennyiségű boldogsággal halmozzon el, vagy inkább boldogtalanságból kapunk többet? Személyfüggő dolog ez, minden bizonnyal, ki mennyit kap odafentről.

Amikor valami rossz dolog történik, úgy hisszük ettől rosszabb nem követhezhet, illetve más nagyobb megpróbáltatás nem állhat előttünk, pedig mindig van keservesebb az éppen aktuálisnál. Az újabb problémák megismerése után, rádöbbenünk, hogy minden korábbi súlyosnak ítélt gond leértékelődik.

Ennyit, hát az aktuális ténymegállapításokról.

Éjszaka, újabb, hasonszőrű, mint mindegyik más, mégis merően hasonló. Poharakban az alkohol, kimeríhetetlen mennyiség, ki tudja ki miért iszik, fogadkozások az aznap éjszakai kegyetlen részegségre, cigaretta csikkek kupaca a hamuzóban, igénytelen disco muzsikák ordítása a hangfalból. Emberek vesznek körbe, mégis egyedül vagy, beszélgetések, mosolygások.

...és akkor tudtam azt, hogy szerettem volna, ha ott ülsz mellettem, fehér felsőben, a titokzatos parfümöd fátylában.

leltár

Ma reggel a kapun kilépve egy tócsába léptem. A cipőm vizes és sáros lett.

Mocskos az életem. Tele van szeméttel és bűzzel. Likvidálni kellene, de valami különleges módon mégis ezekhez ragaszkodom a leginkább.

Az asztalomon halomban állnak könyvek, füzetek, papírfecenik, tollak, emlékek innen-onnan és parfümök. A fotelben ruhahalmok, a földön cipők. Nincs rendszer, nem is keresem.

Valahol elmúlt minden, nemcsak a testem, de az eszem is érzékeli már. Fáradtan hajtom a fejemet a párnámra. Fázom és didergek, egy dolgot várok: a meleget.

Hideg szél süvít az arcomba, az utolsó cigarettámat gyújtom meg ma. A füstöt olyan messze kergeti a szél, mint még soha. Neszt hallok a távolból, de már nem figyelem, nem érdekelnek a ház előtt elszáguldó autók sem. Bezárom az ablakot, a függöny félig elhúzva marad. Milyen lényegtelen információ. Mennyi lényegtelen dolgot hordozhatok még magamban és magammal?

Lassan telik az idő, megfulladok és szorít a mellkasom. Újra lüktetni kezd a halántékom. Olyan ez, mint egy hosszú utazás, soha nem találok vissza magamhoz.

Hallgatok, bírom a csendet, lassan megszokom és talán még meg is szeretem.. egyszer szerettelek!

i just died in your arms tonight

Vajon hány elsöprő erejű szerelem létezik az életünkben? Olyan, hogy megáll az idő és csak egy ember létezik számunkra az egész világon. Egy, kettő vagy akár több tucat?
Hány ember képes ilyen hatalmas szenvedéllyel hatni az érzéseinkre és az életünkre? Szenvedély, de nem múló, hanem lassan lappangó. Amelyre lassan eszmélünk fel és ugyanilyen lassan tölti ki mindennapjainkat. Ám nem halványul az idővel, sőt soha nem feledhető.
Nem a pillanat hevében felismerhető, a később beérő. Akinek nehezen engedünk teret lelkünkben. Fizikai és pszichikai vágy fejlődik a másik iránt. Ésszel nem definiálható.
Létezik egyáltalán ilyen? Egyszer mutathat ilyet az élet, csak egy emberben találhatjuk meg mindezt. Habár az ember képes továbblépni muszájból vagy belátásból következően, mégis hiszem, hogy a fent leírtakat nem vonatkoztathatjuk több személyre, csak arra a bizonyos egyre. Ezeket a tüneteket mind közhelyekkel lehetne szemléletesen bemutatni, mert valljuk be a közhelyekben van a legnagyobb igazság.
Az sem kizárható, hogy életünk nem elég ahhoz, hogy megtaláljuk a világban, de még rosszabb az, amikor a világ túl kicsinek bizonyul két ember számára és a sors egymás mellé rendeli őket, de nem a várva várt betelejesülő boldogság eszméjében. Ha tényleg létezik ilyen mély érzelmű viharos szerelem, akkor léteznie kell egyoldalú, felemésztő vágyódásnak is. Amely pusztító és felőrlő.
Hiszen egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy aki számunkra a mindenséggel egyenlő, az ő számára mi is hasonló erővel bírunk. Még az is megeshet, hogy ez a megfejtése a kérdésnek, hogy épp ez teszi annyira különlegessé az ilyen lehetetlen helyezeteket, mivel mélyen jól tudjuk soha nem ölelehetjük földöntúli boldogsággal magunkhoz a mindenséget, csupán álmodjuk a lélegzetet elfojtó pillanatokat.

late night

Zúg a fejem és hívogat az ágy. Vízszintben vagyok, szédülök is már egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy néhány óra csorgó percei alatt mi minden történt.
Autó parkolt a házunk előtt, majd egy kedves arc integett felém. Elindultunk, gurultak a kerekek alattunk, mi pedig lehúzott ablakok mellett figyeltük az elsuhanó tájat.
Az éjszkában idegen kertbe érkeztünk, nem gyertyák égtek ott, hanem fáklyák. Látszólagos nevetés és boldogság sugárzott a tekintetekből, aztán következtek a vallomások, tudja az ég, hogy minek a hatására, a boldogtalanságra, vagy a kimondhatatlan fokú pálinka kedvéért vallottunk.
Idegen autókba szállok ma éjjel, olyanba ahol szeretnek, én mégis abba vágyom, ahol nem éreznek irántam semmit. Itt ismerem, hogy a kesztyűtartóban jobb oldalon két cd van, a tokjában egy igazolványkép a csíkos ingű fiúról. Tudom, hogy a stresszlabda a sebességváltó felett van, és hogy a bal hátsóülésnél üres mozart csokis doboz pihen.
Szeretek egy fiút, de nem szeret viszont. Én közel vagyok, Ő távol. Én ültem az anyósülésen, Ő a vezetőben. Lancome hypnose-t fújok magamra, Ő armani code-ot. Én csókolnék, Ő elfordítja a fejét. Én szeretném őt, Ő ezt nem szeretné. Ellentmondásokban élünk és szeretném most megérinteni az arcod, kérlek szeress egyszer ebben az életben!

hát viszlát.

Ma meztelenül alszom az ágyamban. Ma arany marlborot szívok. Teljesen máshol létezem, nem itt vagyok messze innen. Teljesen más ma minden, másképpen cselekszem, hogy semmi ne emlékeztessen a régmúltra.

Búcsú, könnyek. Olyan röviden lezártuk ezt a hosszú, hosszú létezést. Annyira könnyű volt leírni a szavakat, azt mondani, hogy "minden jót". Pedig mennyire nem így terveztük. A tervekben valahol ott bújt mélyen a mi. Most pedig lett, te és én. Más utakon, más sorsokban.

Sír az ég, szomorú a föld. Mindenben egy arc van, egy érzés. Metszi a lelkem a távolság túl messze hajtjuk le ma éjjel a fejünket egymástól. A tegnapban még egymás mellett feküdtünk, az arcunk súrolta a másikét, a leheleted a bőrömön égett. És végetért az, amit igazán el sem kezdtünk.
Már nem is fogjuk!

ui.: három dolgot szeretnék tőled kérni: vigyázz magadra, szeresd a cukros fánkokat, és néha nézz be a teréz krt-on a ccc-be, hogy kinevethesd a mezítlábasokat!

Áll a füst a levegőben, a Hold pajkosan integet felém. Magához csalogat, édes szavakat suttog és nagyon közel van hozzám. Újabb cigaretta pihen az ujjaim között, zene szól. Sötét és csend van az éjben. Hátat fordítok a Holdnak, nem hallgatok rá.
Egy sötét autó tűnik fel hirtelen az utcán, halkan dübög a hangfal. Visszafordulok, szembe a Holddal és az idegen autóval. Megállt egy pillanatra, felhúzta az ablakait és már el is robogott a feleszmélés pillanatára..

missing you

Erős voltam a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a végzetem. Két perce elkezdődött a mélységes csend és megháromszorozódott a távolság.
Már tudom, hogy létezik olyan, hogy "soha többé". Tudom mit jelent ez, tudom, hogy mit jelent az én életemben.
Mintha szétzúztak és arcon csaptak volna. Kellemetlen, fájdalmas, kínzó, gyötrelmes. És nem múlik el.
Végülis nem így terveztük, csak így alakult, ha léteznének meg nem történt dolgok, most együtt örülnénk. Együtt készülődnénk, együtt várnánk. De a dolgok így alakultak. Most csak te örülsz, én sírok. Te készülődsz, én maradok. Az egyedüli közös a várakozás, csak a vágy nem ugyanaz.
A párhuzamosan haladó sínek hirtelen ellenkező irányt vesznek a másiktól. Nem búcsúznak, csak tudomásul veszik az elfogadhatatlant. Nem magyarázzák azt, amit nem lehet.



... és tényleg vége.

egy valamit ne felejts el soha: Sz! Sz.

háború van az égben

A levegőnek nincs színe, most mégis borostyán színben pompázik. Piros sort és fekete felső van rajtam, ízesített ásványvizet kortyolok, a nyakamról hypnose illat párolog. Ma mindennek színe, illata és íze van.

Hosszúra nyúlik a parázs a cigi végén, nem szürke füstöt fújok ki, hanem kéket. Ma mindennek színe van.

Villám hasítja ketté az eget, majd vészjóslóan dörren egyet. A felhők kuszán bolyonganak. Ma mindenhol érzések cikáznak az atmoszférában.

Kövér könnycseppek kezdenek hullni. Háború van odafent. Többé már az angyalom sem látogat meg. Soha, pedig minden éjjel imát mondok neki, kérlelem, hogy újra jöjjön el, de hajthatatlan. Talán majd egyszer vagy többé nem ebben az életben. Bízom a következő életemben, bízom benne, hogy megszán és majd új, tündöklőbb fényben jelenik meg.

hangosak a sóhajok

"Valahol most is félnek. Hangosak a sóhajok.
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek tegnapok.
Mit mondjak én, míg kezem elér?"

Februári reggel volt és a színház mögött vártál 8 órakor. Beszálltam melléd, de nem kapcsoltam be a biztonsági övet. Nem féltem semmitől. Nem ott kellett volna akkor lennünk, de feladva a kötelességeket, egy napot ajándékoztunk magunknak.

Előttem van a pillanat, amikor vadul száguldottunk a városban. Lehúzott ablakoknál hallgattuk a nevetséges számainkat, miközben akkor egyszerűen minden sor rólunk szólt.

"Hogyan tudnék élni nélküled?
Hisz rólad szól az élet.
Nem történhet semmi sem veled,
míg létezem, és érzek.
Hogyan tudnék élni nélküled?
Összeköt az élet.
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."

Elhiszed, hogy egyszer mindez megtörtént, hogy ezeket a sorokat énekelted? nekünk..

Dermesztő szél tört utat magának az autóba. Nem létezett akkor semmi, csak a száguldó autó, benne velünk. Egyszerre néztünk a másikra, kitört a hangos nevetés belőlünk, megelőzött az a kis kék kocsi minket, akit nem sokkal előtte köröztél le. Aztán piros lámpát kaptunk a Kishegyesi úton. Intenzív fékezés, intenzív ki nem mondott érzelmek. Léteztek. Bizonyos vagyok már benne, hogy akkor léteztek. Vakok voltunk, pedig ott ültünk egymás mellett.. Közel a távolságban.
Milyen egyszerű volt minden, megittuk a gőzölgő kávét, és reggeliztünk. Te gyorsan, én lassan és kómotosan. Soha nem tudtad elviselni, hogy lassan iszom, eszem és cigarettázom. Kiélveztem a pillanatot, nem a kávé finom aromáját, nem a fánkok édes krémét, nem is a cigaretta kavargó füstjét, hanem téged. Mindössze ennyi. Annyira egyértelmű volt mindez, csak mi tettük bonyolulttá.

"És ha egyszer arra ébrednék:
ránk szakad a föld és az ég.
Ölelj gyorsan át jól,
Tűnjünk el a mából. Jövőnk felé."

Egyszer léteztünk együtt!

i hope you never forget me

Valahol minden kezdetben ott a vég. Az ismeretlen mindig titokzatos, friss illatú, és meglepetésekkel teli. Így indult ez a kapcsolat, spontán. Sms szócsata élcelődéssel átitva, majd a megismeresés lassú, néha gyors folyamatába váltva. Imádtam, ahogy lassacskán teret engedtél az életedben, imádtam, hogy léteztünk egymásnak. Szerettem, hogy a minden napjaink elképzelthetelennek tűntek a másik nélkül. Mindennapi életritmusunkba szervesen kapcsolódott a másik. Néha durvák voltunk egymással, néha a legérzékibb, viharos gondolatainkat osztottuk meg. Néha pedig csak együtt lebegtünk a dimenziónkban. Mennyi álmatlan, hideg téli éj volt a társunk. Álmatlan éjszakák, melyeket egymásnak generáltunk, tovatűnő nappalok, amikor "45 perc is túl sok" volt a másik hangja nélkül. Mennyi órát beszéltünk át, anélkül, hogy bármelyikünknek is eszébe ötlött volna, hogy órák óta társalgunk egymással. Megállt az idő! Nem állították meg, mi tettük ezt.

A barátom vagy édesem, ismerem a szokásaidat, az illatod, az arcod minden vonását, a gesztikulálásodat, az életsítlusodat, a szenvedélyeidet, tudom mit utálsz és mit szeretsz, tudom melyik a kedvenc felsőd, és hogy egy kereszt alakú medált viselsz a szíved felett.. Mégis van, amit soha nem tudtam a lényedből fakadóan megfejteni. Érzésnek nevezem. Olyan érzésnek, ami hozzám köthető, talán butaság is erről mélázni, mert lehet, hogy nem is létezik ilyen? Lehet, hogy mindezt csak képzeltem és álmodtam, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak behunyva tartottam a szemem és dőre módon átsiklottam feletted? Ezernyi kérdés, ezernyi megválaszolatlan kérdés. Keresem az okokat és a miérteket, kutatom az életben, mástól várom a segítséget, mindhiába. Senki nem válaszol. Angyalkám, te válaszolnál? Megtennéd ezt nekem? Ki tudja, látni foglak-e még valaha, érezni fogom-e az érintésed, beszélni fogsz-e még egyszer hozzám.

Ütemesen dobog a szívem, légzésem felgyorsul, egy arcot látok, egy angyalt, aki az égből szállt az életembe.

this could have been us

Eltűnt a talaj a lábam alól. Messze vitt az álom édes érzete, mintha egy egész éjszakát ölelt volna fel. A valóság illata szaladt megállíthatatlanul felém, én pedig csak hagytam, hogy fölszippantson...

Meztelen nő ült a fürdőkádban, a gyertya gyér fénye csókolta körbe a tesét. A kád szélén fiatal férfi ücsörgött, sóvár pillantásokkal pásztázva a lányt. A fürdőszoba ajtó hirtelen, csendben csukódott be.

A nappaliban egy másik lány aludt, párnát ölelve sovány mellkasához. Magas fiú lépett a szobába, leült az ágyra, majd befeküdt az alvó lány mellé. Felkarját simogatta, majd különös, érthetetlen szavakat suttogott a lány fülébe. Álmában elmosolyodott, karjait kinyújtva vonta maga felé a fiú finom arcát. A fiú azelőtt soha nem csókolózott alvó lánnyal, és általában utálta a vonzalom efféle megnyílvánulását. A lány pedig soha nem csókolózott álmában, hideg ajkak égették meztelen bőrét. A fájdalom határáig ölelte a fiút magához, erősen szorította, beszélt is valamit neki, de a fiú újabb csókkal hagyta, hogy a sötétbe borult szoba némaságba essen. Érezhető volt a sötétség, mindössze egy illatos gyertya jelentett fényforrást az éjjeli szekrényen. Vanília illat, egy titokzatos női és egy még titokzatosabb férfi parfüm lengte körbe a lakájos szobát. A lány felébredt álmából és a fiú nyakára lehelt egy csókot...

Álom az álomban, édes álom a valóságban. Már nem fáj, köszönöm, hogy létezel ebben a Világban!

Párás még a fű, füst gomolyog az erkélyen. Csodanap mikor jössz el?
Holnap újra lesz egy órám a jövőben, mert muszáj és kimondhatatlan nagy szükségem van rá!
Most messzire megyek, hacsak kis időre is, de megyek. Majd jövök és újra várok.
Mondtam már, hogy várakozni a legnehezebb?

soulbitch, szeretlek!

"tudod drágám az élet nem egyszerű dolog. vannak percek, amikor meghalunk, vannak percek amikor újjászületünk, vannak olyanok, amikor tönkre tesszük magunkat, ronggyá szaggatjuk a lelkünket, porig alázzuk a méltóságunkat, de nem szabad az előző állítás felett átsiklani. vannak percek, amikor újjászületünk!
nehéz, kibaszottul nehéz. nem az, hogy nem kellesz valakinek, hanem az, hogy el kell fogadni, hogy vannak számunkra az aranynál is fontosabb emberek, akiknek nem kellünk. hogy mit mondjak az ilyen típusú emberekről? még megfogalmazni is fájdalmas. tökéletes arc, test melyen nem mersz hibákat találni, zavarba ejtően vonzó mosoly, lehetetlen színű haj, tökéletes bőr, vastag pénztárca, tökéletesen vasalt ruha, még az undorító cipőik is tökéletesek. de szárnyaik nincsenek! csak mi képzeljük azokat oda! nem felel meg nekik senki, nem elég a világ összes pénze sem, a barátaik csak felszínesek, a családjuk katasztrófa, érzelmileg oly annyira primitívek, hogy képtelenek szeretni és... az illatuk?! arról nem kell mesélnem. tökéletes külső és rohadó, romlott belső, amit szeretünk szenvedélyesen, feltétel nélkül, határokon túl. undorodom magunktól, de nem attól, amit teszünk, tettünk vagy valaha is tenni fogunk. hanem attól, amik vagyunk! amiben hiszünk, amit képesek vagyunk szeretni és amit szeretünk szeretni. gondolkozz kedvesem! gondoljunk bele együtt! kulcsoljuk össze a kezünket, tegyük a szívünkre és egyszerre mondjunk ki csak egyetlen dolgot. egyetlen egyet, amiért igazán szerethetőek, amiért emgéri szeretni őket.
nézzünk tükörbe. tönkretettük magunkat. fogyunk, hízunk, sírunk, bulizunk. kell ez?? miről üzen a szemed alatti fekete festék folt?? és a sótól kipirult arcbőr? és a fejfájás az álmatlanságtól? eszünkbe jutna valaha topcicának öltözni akkor amikor nem velük vagyunk? dehogy! hisz az első a kényelem!! de értük még ezt is feladjuk. kellemetlen helyzetekbe hozzuk magunkat csak egy cseppnyi, egy percnyi élvezetért. és takarózhatnánk azzal, hogy csak magunkért tesszük, csak azért mert mi is élvezzük! badarság! percről percre egyre jobban fáj az álarc, egyre többször köpnénk szembe magunkat azért, mert lassacskán elindulunk a pirított ribanccá válás útján.
és igen létezik olyan, hogy soulbitch! itt vagyunk hello! ijesztő, hogy milyen régóta tudom, hogy az vagyok? ijesztő az, hogy tudom mindkettőnknek ez a keresztje? szomorú vagyok! átkozottul szomorú! utálom mindkettőt, mind a négyet, 100at ezret!! hogy jönnek ehhez? mi joguk van ehhez? tudod nekik könnyű. nincsenek érzéseik... mert ők nem csókolóznak, nincs kötődés, ergo nincs bűntudat! hát én csak gratulálni tudok! de jó hangosan!! szeretném látni őket de csak egy percig, amint könnycseppek csorognak a szemük sarkából le egészen az állukig és fájdalomtól összegörnyedve, kezüket a szívükre szorítva guggolnak hátukat a hideg falnak támasztva, mert már nem tudnak hinni a melegben.

... igen ez az, amit soha! sosem fogsz! érzelmek nélkül nehéz érzelmeket produkálni.

de én még mindig szívesebben élek így. hogy lélegzem, látok, tapintok és érzek, minthogy a primitív lelkivilágom fejlettsége egyenlő legyen egy darab kőével. nevess drágám nevesd ki magad, őket. lásd be, hogy ez nem a te hibád! nem hibázol azzal ha mosolyogsz, ha csókolsz, ha ölelsz, ha szeretsz, ha gyűlölsz, ha fájsz, ha haldokolsz, ha újjászületsz! nem hibázol soha! a saját életedben nem hibázhatsz!!!! te nem hibázhatsz magaddal szemben! tudod.. senkinek nincs joga ahhoz hogy téged bíráljon, csak saját magadnak és a jó istennek. és haragszom rád, nagyon haragszom rád, hogy már nem hiszel magadban. nem hiszel abban a lányban, akiben én mindig is hittem és örökké hinni is fogok. akárkivel van, akárhogy néz ki, akármit érez én azt akarom, hogy fogja a kezem és én is az övét. és ha valami bántja?! hosszú hosszú a föld magjáig lenyúló leveleket írjon nekem!! írjon írjon szeressen! egyenlőre és átmenetileg csak engem, úgy ahogy én is teszem vele!"

egy lélektől egy másik léleknek, gondolatok fájdalomról, szerelemről, szexről és életről. fáj a lét, nyughatatlan a test, összeszűkül a tág világ körülöttem. fulladok, nem lélegzem, csak a bőrömmel tapintok. a szívem sebes, és mély friss seb húzódik benne.
hiszem még a csodát, legbelül, eltemetve él még bennem a naivitás a szebb jövő képéről. ott nincs fájdalom, csak két lélek, akik egymásért élnek. két test, melyben összekapaszkodik a két lélek!

éjszakai rúzs

Hallgat a fénybe borult utca csendje. Tipikus éjszaka leírása következik pár szóban: illatok, fények, érzelmek, hangok, autók, koktélok, lüktetetés. Olyan forró volt a leheleted, nedvesek az ajkaid, borzongok a gondolattól és az érintésektől.

Most várok, tudjuk, hogy várni a legnehezebb. A várakozás csarnokába lépve figyelni a rezzenéseket, a hívásokat, a villogásokat. Aztán mégis marad a csend, ő nem tágít. Figyel és felemészt.

Esős, júliusi éjszaka, az óra már 22:11-et mutat. Későre jár, aludni kellene már, de valami nem engedi lehunyni a szemem. Várok a ma éjszakában is, figyelem az eget elborító csillag szőnyeget, remegő cigarettát gyújtok és a számba helyezem. Rúzzsal vések egy szívet az ablakra, majd zenét kapcsolok. Részeg emberek döcögnek a nedves úton hazafelé, dalolva és fütyürészve lépegetnek a hűvös éjszakában. Részegek a boldogságtól, részegek a szomorúságtól. Részegen a szegénységtől, részegek a gazdagságtól. Már távol járnak, spicces hangjuk elvész az éjszaka félelemetes, sötét csendjében.

Várok rád kicsikém még mindig.

Szeress ma jobban, szeress gyorsabban!

mosoly

Televíziót nézek, de mást látok magam előtt, monitort bámulok, de nem a képernyőre koncentrálok. Fájdalmasan pörög egy filmtekercs előttem. Te vagy a színész, én pedig a statiszta. Elképzelem a jelenetet, és pörög tovább a film. Mindent látok tisztán és szótlanul fülelek. Ez nem látomás, hanem valóság.

A nyitott ablakon át zene szól a szomszédból, érdes férfi nevetéssel vegyítve. Csak a férfiak nevetése őszinte, a nők mosolya mindig hamis. Mindig nevetünk, csilingelően és dallamosan. Rejtőzködünk a kacaj mögé, lefedjük a valóságot. Szerepet játszunk, a férfi magát adja. Öblös nevetése betölti a levegőt, megtölti lelkét, nőre vigyorognak csak íly módon.

Én pedig most mosolygok, őszintétlenül.

Megrekeszt a négy fal, képtelenség jelenleg itt ülni. A teraszra megyek, kezemben a jó barát, aki egy gyújtókattánsra éled fel. A terasz minden pontján cigarettáztam már, itt sem nyugszom. Nehézkesen indulok le a lépcsőn, a nedves fűbe lépek, kilépek papucsomból és mezítláb sétálgatok a talajon. Csiklandozza a bőremet a hűvös esti szél. A vidám szellő hangokat és fényeket szór szét mellettem. Minden benyomásból egy érkezik meg a legtisztábban. Egy karcos, tiszta, megkülönbözheteletlen férfi sóhaj, amit a mámor beteljesüléséből szállított a ropogós, nyári szellő.

tükrökről újfent

Ódon és pajkos fénybe vonják a csillagok a teret. Lágy dallamok hullámoznak a levegőben, cigaretta füst száll bágyadtan az ég felé. Frissítő szellő rohan megállíthatatlanul a város épületei között. Elmúlt 10 óra, magányosan ücsörgök egy padon, buszra várva. Kellemes este, beszélgetései, nevetései és élcelődései után kissé megfáradva adom át magamat a gondolatoknak. Számtalan bejegyzés őriz ilyen gondolatmagvakat, de valljuk be megunhatatlan, én pedig bevallom, hogy soha nem tudok a gondolatok kusza szövései nélkül élni. Minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy ezúttal megfejtem a titkot, valójában pedig egyre távolabb kerülök a misztériumtól. Már könnyebb a helyzetem, tényleg, ez nem ámítás, de valahol elveszve létezem és most nevetek magamon és a nagy szavaimon.

Nem tudom megérteni, hogyha minden tompítható akkor maga az érzés és a kötődés miért nem?

Kimerülten várom a választ, hátha okosabb lehet bárki és bármi. Emberek, tárgyak.

Farkasszemet nézünk, én pedig cinikusan vonogatam a vállamat..

annyira egyformák vagytok, találkozott a lelketek ebben a világban, de tükröt tartotok egymás felé...

Én megpróbáltam kilépni, de egyszerűen nem megy, kötődöm a múlthoz és a csíkos nadrágokhoz...

sky and sand

Léteznek emberek, akiktől egyszerűen képtelenek vagyunk távol tartani magunkat. Ők azok, akik soha nem lépnek ki az életünkből, mert talán nem is akarjuk, hogy elhagyjanak minket. Lehet ők sem akarják. Elképzelhetetlen a létünk nélkülük, ez már komoly baj, igen az.
Ha a sors irányítja életünket, mi a célja az olyan személyekkel, akiket jobb lenne nem is ismernünk, de mégis itt hagyja előttünk, karnyújtásnyira vagy egy ölelésre. És miért nem kellünk nekik? Miért hagy a sors játszani? Ez már nem játék, de valahol mégis minden az marad. Mindörökre.



erőt!

viszlát ma.

Mi bántja a nőt? Egy dolog és persze sok egyéb, de ha az az egy kártékony nem létezne, bizonyosan a többi sem jelentene problémát. Kimondjam én vagy kimondjátok ti? Cinizmus? Ugyan édeseim, ez az undorító valóság!
Valahol egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. Higgyétek el én sem szívlelem, hogy folyamatosan végletekben beszélek, de jelenleg ez az életem. Az életemről írok és az álmaimról, az álmokat ezúttal azonban törölni kell, mert valljuk be itt már ideje felébredni. Folyamatosan hiszem, hogy egy nap mindez átfordul valami egészen különlegesbe és alkalmam lesz megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Nevettek? Tudom sokat írtam erről, de felesleges ennek a történetét is megnyitni, új dolgokra mutatna és az talán egy másik post kellene, hogy legyen. A mai viszont nem erről szól, hanem a kőkemény valóságról elképzelések nélkül, mindössze a puszta tényekről.
Fáj a baszott életbe, tényleg fáj! Eloszlott a ködös fátyol, ami eddig édesen pátyolgatott, talán szükség volt erre, hogy elmozdítsa az életemet, hogy tovább gördüljön a sorsom... De a fenébe is még mindig átkozottul hiszek a sorsban.
Kavarog a fejem két üveg bor után. Sodor a szellő és ölükbe kapnak a felhők. Nyugszik a Nap, kel a Hold, búcsúznak egymástól. Szélsebesen robog a busz, elmosódik a táj, akár az érzelmek legbelül. Új palettát fest a természet, sűrű, zöld fűszálak és lombos fák táncolnak édesen a késő délutánban.
Idős úr támaszkodik megfáradtan az ablak mellett, mélázik az elmúlt évek felett, egy pillanatra a szeme még könnybe is lábad, de csak a huzat volt, semmi más. A látszat nem mindig a valóság.
Mellettem középkorú nő ül, arca kifejezéstelen, tekintete unott. Talán soha nem ért hozzá meleg, simogató férfikéz. A számra csapok, ez tabu, talán egyszer ő is megunt várni valakire..
Átellenben fiatal, frissen érettségizett lányok viháncolnak, mintha semmi gondjuk nem lenne az életben, vidámak és felszabadultak, mindkettő arcát tökéletes keretbe foglalja fekete hajkoronájuk. Arcuk kedves, de nem finom. Szépek, de nem bájosak.
Szemben egy átlagos harmincas nő telefonál, telefonbezsélgetései alatt megtudtam egész életét. Néha kínosan pillantott fel, hogy vajon mennyi információ érkezett el hozzám szombati randevúja pikáns részleteiből. Ne izguljon kedves!
Az igazán izgalmas és érdekes dolgok száguldó jűrműveken történnek. Beszélgetések, viták, incselkedések, viccelődések, megannyi megnyilatkozása a kapcsolatoknak és a kommunikációnak. Néha azonban jobb kívülállóként szemlélni az életet és hátatfordítani saját magunknak!

Most világgá kell mennem! A Dunába dobni ezt a hatalmas érzést magamból és megvárni, amíg kellő távolságra taszítja a hömpölygő víz.
Irónikus az élet, amikor a legmesszebb kellene lennem, akkor leszek a legközelebb..

elképzelt, édes pillanat

Nem tűzöm fel a hajamat, belekap a szél. Ez már a második ma.
Nem a cigaretta insipirál már, nem. A zene. A zenénk, ahogy tetszik.
Tegnap repülő szállt az égen, csíkos napozó ágyon feküdtem. Gondolatban ültem rajta, messze repített a tegnapból a mába.
Lehunyom a szemem történetet képzelek, a történetünket, ahogy tetszik.
Harmadjára is véget ért a szám, vajon tudják az utcán kerékpározók, a sétálók vagy a szomszédok, hogy miért indul immár negyedjére. Biztosan nem.
Egy rég elfeledett szám következik a playlisten. Egy régi történeté, más állapot volt, más eseményeket éltünk akkor..
Belekap a szél a hajamba, gyújtó kattan, édes szőlőlevet kortyolok, füst száll az ég felé.
Ostoba fecsegés és tettek, lányok ez nem így működik, annál sokkal különlegesebb és megmagyarázhatatlanabb helyzetet kell teremteni. Nevetek, mert megköveteli a kötelesség, pedig belül igazából rettegek. Csak a pillanatomat ne vegyétek el, legalább egyszer az életben! Az elképzelt édes, pillanatot.

in the air

A végkimerülés szele, amikor nem érzünk mást, csak a különös érzést a gyomrunkban. Az illatunk gabalyodik össze, a bőrünk hűvös érintése találkozik. Nem bírok tovább beszélni, görcsösen kapaszkodom, ziláltan lélegzem, kiszáradt a szám.
és akkor most felteszem a kérdést: vége lesz ennek valaha?

elfáradt éjszaka a júniusban

Ez egy más este. Teljesen józan, ezáltal kiábrándító. Nem fedi le a gondolatokat az alkohol, nem kábít a cigaretta füst. Poharakat emelünk a magasba, majd isszuk ki belőle a megváltást. Mert ez segít, ugyan!

Két lány ül az üvegasztal felett. Ketten maradtak, a harmadik hazament, hogy cselekedjen, hogy bizonyítson. Ez az élet, hogy ne álljunk meg. Könnyű kimondani, és ízekre boncolni. Értékeljük már mi is, talán későn. Talán nem. Szeretünk, talán már későn. Talán nem.

Üldözzük a sorsot, mert nincs nyugvás, csak kérdések, akire senki nem válaszol, mert nem tud vagy nem is akar. Nehéz a belenyugvás, a felejtés. Nehéz a tudat, hogy nem lehet elég jó az ember lelke egy másik léleknek. Nem elég jó a teste. Nem elég jó semmiképpen sem.

A csalódásért élünk, senki ne tagadja, mert készakarva kergetjük! Lehet így kell, lehet, hogy nem. Ki tudja? Senki. Összefüggés nélküli, zavaros tézisek.

Májusból júniusba fordult az idő. Felejtésből emlékezésbe csöppenve. Álmokból ölelésbe és illatba futva. Hazaérkezve a messzeségből.

Tükör előtt állok, egyedül. Van valami az arcban, ami visszatekint, nincs rajta hiba, sima és egyszerű. Csillog a szeme. Varázslat ez, de lassacskán lekerül a tökéletesség illúziója, lemosható. Már nem fedi az arcot alapozó, nem vonja kedves csillogásba a szemet a csillámporos szemhéjpúder, nem kacérkodik kihívóan rúzs a száján. Ez már valóság, már nem szép, tele van bőrhibákkal, anyajegyekkel, pöttyökkel. Üvölt a nyugtalanság róla. Taszító a valóság..

Én akarlak ölelni és mélyen magamba szívni az illatod! Akarom a hangod és arcod! Akarok mindent, ami te! Törölnöm kellene, de nem teszem, mert ez a legmélyebb tudatból tört fel. Őszinte és tiszta. Ez az a megfogalmazhatatlan állapot, amit képtelen voltam megmagyarázni.

Mostmár tudom, elkésve.

"your voice is soul of paris"

Tényleg nem bánok semmit, és újrakezdném az egészet, néhány szánalmas hónapért...



"-Milyen tanácsot adna egy nőnek?
E.P.: Hogy szeressen!
-Egy fiatal lánynak?
E.P.: Hogy szeressen!
-És egy ötéves kislánynak?
E.P.: Hogy szeressen..!"

bujaság az ablakrésen

Buja májusi szellő tör utat magának az ablakrésen a fülledt szobába. Napok óta minden a fülledtségről és a páráról szól. Ki tudja miért? A szerelmesek hónapját éljük, ilyenkor talán nem tiltott, ami egyébként az.

Furcsa, izgalmas, távoli...

Utálatos dolog, hogy elmúlt a tél, elmúlt a hűvös, dermesztő hideg. Átvette a helyét a melegség, mégis hidegebb minden, mint valaha.



mert furcsa, érdekes és annyira távoli már. kegyetlen sors...

jelentéktelenségekről sokadjára

Zajos és sietős léptek, telik az idő, és mindjárt itt a busz. Sok mindent kell még addig megbeszélni...

Néhány másodperces vallomás, ami zúg és sietve próbál segítséget kérni. Már nincs értelem, csak szavak, félmondatok, felsejlő gondolatok. Tanács van. Annyira alaktalan és megfoghatatlan már az a személy, aki most beszél és a szavak is omolva bomlanak ki száján. A sötét hajú ismerős arc, hallgat és bólint, mindketten előhúznak a félig üres dobozukból egy szál cigit. Meggyújták és beszélnek valami egészen különösről, nem is hallani, az utca zaja, a száguldó járművek tompítanak hangjukon. Talán nem is szabad megtudni miről beszéltek, lehet lényegtelen is. Lehet és talán!

Egy mondat lebegett gyilkosan a fejük felett: "tényleg annyi a lényeg, hogy zárd ezt az egészet el a lelked legmélyére..!"

Itt már tényleg lehetetlen más opció, hát akkor úgy legyen!

útmutató magunkról, hozzánk!

Két ismerős arcú lány sétál zaklatottan az esti szürkületben. Az egyik álarcot visel, a másik arca, pedig elmázolt. Az elmázolt arcúnak a lehelete már alkoholos, szaggatva beszél érzésekről. Az álarcos lány türelmesen hallgatja, ki tudja hanyadjára is fültanúja az elhangzott, messze szálló szavaknak. Néha megtorppanak, hogy mélyet szívhassanak cigijükből. Az elmázolt arcú beszél valamit, nem is érteni igazából, mindössze ennyit lehet kivenni: "nem érdekel már semmi". Újabb slukkal füstöt enged tüdejébe, majd kétségbeesetten fújja ki és meghúzza a boros üveget. Ennyi most az élet, egyik percből a másikba csöppenve létezni. A pillanat hevében nem gondolni a másnapra. Elfelejteni a lassan vánszorgó napokat, és az éjszakának élni.
Pontosan értik mire gondol a másik, amikor tekintete ellágyul, csakis a"kábító csókra". Mire, amikor szemük elködösödik, és könnycseppek gördülnek le álarcos vagy éppen elmázolt arcukon. Mire, amikor egy illat finom felhője lebeg körülöttük.
Mit akarunk mi? Élni. Miért? Hogy szeressenek minket, feltétel nélkül. Hogyan érjük el mindezt? Pörgessük vissza az időt. Bár megtehetnénk.
Kapaszkodj belém te álarcos, nevető lány! Mit számít, hogy miként, csak éljük túl az életünket!

fuckin' reality

Hűvös éjszaka volt vagy csak a lány fázott az ablakpárkányban kuporodva, nyomorultan és kiszolgáltatottan. Keserevesen sírt. Suhanó árnyak állták körbe, beszéltek hozzá, ő pedig figyelmesen tanulmányozta valamennyit, szavaikat magába szívva próbálta erősíteni lelkét. A szavak gyógyító ereje, a megértés puha simogatása, az együttérzés ölelése. Talán mind-mind ezernyi köszönöm, ezernyi hála rebegetés, de ez már nem a ti hibátok, hanem a lányé, aki sírva könyörög a sorsnak még egy utolsó esélyért.

Hűvös éjszaka van most is. Látszik a lehelet a májusi szürkületben. Mi ez, cigaretta füst vagy a sóhaj körvonalazódása a levegőben? Párás volt a buszon az ablak, párás, akár egy autóban a hideg téli éjjeleken. Képzetek magunkról, amik végül valahol elszakadtak. Elképzelem újra, ez a nap ennek lett szentelve. A régmúltnak.

Mélyről érkeznek a sóhajok, tovább szállnak a füsttel, csakúgy, mint valamennyi emlék.

Nincs meleg, de most éget a lét. Kínoz a gondolat és a tehetetlenség. Megbolondít a belenyugvás és a felejtés. Gyűlölöm, hogy a múltról kell beszélni. Gyűlölöm, hogy erről beszélek.

Párás a mai éj. Kísérts meg! Kérlek!

nevető lányoknak, magunknak!

Már csak múló emlék, semmi egyéb. Nem több, nem kevesebb. Annyi mindenről tudnék még beszélni. Már sehol nincs maradásom, nincs érdekem. Egy vodka martini felett, cigarettázva írnék most, ha tehetném. De erről szól az élet, a csupa feltételről, a bizonytalanságról. Létünk értelmetlenségéről. Már lassan megtelik a könny csatorna, igen, talán már potyognak is a cseppecskék, finoman és búsan emésztve az arcomról a húst. Lassan és fájdalmasan.
Dübörgést akarok, az érzést, hogy egy pillanat és kiszakad az az elfáradt lelkem. Ott akarok most létezni, ahol nem számít, hogy mit rejtenek a gondolatok és az érzések.
Táncolni szédülten, öntudatlanul az alkohol mámorától. Megfulladni az idegen csókoktól, amik semmit nem érnek, csupán a pillanat hevében szállítanak a vad mámorba.

Felejteni akarom az arcot, ami kísért. Nem emlékszem a vonásaira, de abban a pillanatban minden annyira pontosan rajzolódik a lézer fényektől karisszolt sötétségben. Kiszakadva a névtelen karjaiból futnék az arc felé. Csak egy ölelést koldulnék és egy sietős csókot lehelnék a nyakszirtjére, oda ahol a legjobban érződik az illata.

Nem kérnék többet, csak egy ölelést, ami az idők végezetéig tartana!

Everything is beautiful, beautiful, beautiful, beautiful, beautiful..
Everything is beautiful..
Let the music carry you..
Maybe I will follow you, forever!

Nowhere else I'd rather be,
When you're lying next to me..
Let the music carry us, together!


ui.: te álarcos nevető lány! magasba fogjuk holnap éjszaka emelni a poharunkat és koccintunk "magunkra!". hallom az üveg koccanást és a hitetlen nevetésünket. lassacskán fölemésztjük magunkat...
te álarcos nevető lány! olvass figyelmesen, ez rólad is szól, és a kibaszottan elcseszett életünkről!

május 4.

Egy ideje nem írok, mert írtam amikor kellett. Jól esik a simogató hallgatás. Nem írok, mert nem akarok. Nem gondolkodom, csak lélegzem. Minél inkább több idő telik el a megtelt papíros átadása óta, annál szabadabb egy lélek. Az én lelkem.
Szégyellem magamat, talán életemben először a leginkább, mintha meztelenre vetkőztem volna, valaki előtt, a múltam része előtt. Talán hiba volt, mert azt a megismerhetetlen valakit kedvelete. Igen, még ez is meglehet. Nem baj, már nem számít, lekerült az álarc, felfedtem érzéseket, gondolatokat, inspirációkat. Könnyebb egy következő szakaszba lépni.
Szokatlan az új, szokatlan az állandó bizonytalanság, a régen oly jól megszokott biztos helyett.

"Sokat töprengek azon, hogy miért kell különböző embereket megismernem az életben. Mi a célja? Végtére is, hiszek a sorsban, hiszem, hogy okkal történik minden. Legyen az akár jó vagy rossz..

(...)

Talán tényleg egy vallomás lett, talán tényleg egy semmitmondó levél és 3 perc az életből.

Sz!

Sz."

...................................................................................................................................................................................................

ui.: hiányzott már a féktelen nevetés.

vigyél messze május, vezess a Nap felé!

3 perc az életből

Hát eljött ez is. Hivatalosan. Sajnálom, szörnyű akkoris. Szerettem minden percet, emlékezzünk a szépre! Nem írok többet, mert minden újabb szó hiábavaló lenne, lezárom, így: Sz!



ui.: 3 percet kérek az életedből!

1992. április 27., 21:20

18 éve ilyenkor születtem meg, egy hétfői este, 21:20-kor. Mit sem sejtve a majdani ködös jövőről. Jól volt ez így, boldog voltam. Most nem vagyok az, de az élet tele van hullámvölgyekkel. Szerettem a mai napot, de utáltam az egyetlen egy mocskos jelenetet a napból.

Úgy szeretném tudni, hogy mi lesz ezután... Hogy mi lesz az életemmel?

utoljára kívánok valamit és elfújom a gyertyákat!

tükörkép

Hirtelen értek ki a napfényes délelőttbe, lány kacajok, önfeledt beszélgetések... Egy pillanattal később megállt az idő, tompult a környezet, az arcára súlyos árnyék borult. Belül rohant messze, el innen. Egy hang fokta és szorította magához, édesen szólt, kísértésbe ejtve a lányt. Elfáradva és nehézkesen, önmagát megadva, két kezére támaszkodva ült le.

Szembe a tükörképével.

Messziről érkezett a vízió, talán a mennyből. A tükörkép nem olyan volt, mint a tükör előtti elnagyolt árnyék lány. Ő sírt belül, mélyen, keservesen. A tükörkép beszélt, szépen, mímelten formálta a szavakat, füstöt fújva ki tüdejéből.

Egy pillanatra megszakadt a lány szíve, beleszakadt a látványba, mikor a tükör kiesett a kezéből és ezernyi apró darabbá tört a kezei között. Nem látva soha többé viszont azt a fehérszínű lelket.

egy perces szerelmekről

Egy perces szerelmekről, igaz szerelmekről

monológokról, töprengésekről,

gátlástalanságról, mámorról,

bánatról, kéjről

alkoholról, füstről,

illatokról és fényekről szólt a tegnap este.

Fiú! Ébredj az ölemből, nem csináljuk ezt, könnyes a szemed, nekem könnyes a lelkem. Cigarettára gyújtottam feletted és a füst gyors elszállásával küldtem a gondolatokat is.
Tudod, akkor láttam a legboldogabbnak..
Ne kínozz!
Alkohol száguld az ereimben, vodka martini, úgy ahogy szeretem. Leülünk, figyelünk, nem jó.
Ismeretlen és névtelen árnyékok az éjszakában. Csak hallgatnak én pedig beszélek. Róla. Rólam. Rólunk. Nem mondanak semmit, csak figyelnek. Kell az ölelésed, kell az illatod, magamba szívom. Elképzelem azt az illatot, amire már nem emlékszem, de igazából vágyom.
Gyere te arctalan idegen! Szeress egy percig! Elképzelem az arcot, valahol a messzeségben van, gyönyörű vonások. Csak ez a szempár kell, ha megcsókolna nem hunynám le a szememet, látni akarnám amikor a legjobban kíván. Úgy, ahogy te, de ez nem számít. Hirtelen megszűnik az időtlenség, visszatérünk az időbe. Vallomást teszek neked, mert hallani akarod a vágyakozás hangján pihenő sóhajokat. Mást hallasz, legyél te az idegen arc, és nem hunyom be a szemem. Ígérem!
Ideje mennünk, véget vetnünk a mámoros éjszakának. Pirkadatba nyúlik már a késő éj, ütemesen kopog a cipő a hideg aszfalton.
A puha ágyba dőlve álmodom meg a mámoros éjszakát. Egy angyal tűnik fel, valahol a távolban...

"elvesztünk valahol égbolt és óceán között..."

ui.: szerettem a tegnap éjszakát. köszönöm nektek!

minden élet egy vallomás

Zuhog az eső, mi pedig vallunk. Milyen igaz is, hogy minden élet egy vallomás!
Esős délelőtt volt, és meglehetősen nyugodt. Olyat szeretnék írni, ha esetleg olvasod ezeket a sorokat, hogy mosolyogj! Nem írom le mégegyszer mindazt, ami elhangzott és valahol elszállt felettünk a levegőben. Maradjon meg a varázs, maradjanak meg az emlékeink, maradjon meg az a délután a parkban és a képzeletben!
Én mosolygok most is, mikor felidézem a múltat. Tedd ezt Te is!
Kitöröltem az ezután következő gondolatokat. Elhallgattam. Felesleges írni bármit. Mert ezeket a mondatokat csak Neked mondanám el, mikor ott ülsz szemben velem. Köszönöm Neked a múltam legkedvesebb fejezetét!
Cserébe két dolgot kérnék tőled: légy nagyon boldog és ne felejtsük el egymást soha!

április 3. vasárnapja

mikor virágba borulnak a fák, akkor leszel a legboldogtalanabb..

Megmagyarázhatatlan okokból vonzódom ehhez a naphoz. Pedig micsoda dolog ez, megfogadtam, hogy amíg élek utálni fogom a vasárnapokat. A Nap sugarai magasan jártak az égen. Melengetve a lelket és feledtetve a bú nehézkes, feltörő hullámait. A lágy szellő valahonnan a bimbózó fák rügyeinek illatát szállította. Vidám gyermek zsivaj az utcáról, püffögő autók.

Tényleg nehéz elengedni, amit el kell? Talán nem...

élet valahol

A 3 napos némaságokat mindig meg kell koronázni valami egészen briliáns bejegyzéssel. Törvényszerű. De! Nem fog menni, soha nem megy..

Ma talán nem elmélkedem, filozófálok az élet nagyszerűtlenségéről, csak közlöm a tényeket. Már ha menni fog.

Még a szemem előtt játszik a macis függöny. Fertőtlenítő szag, csöpögő infúzió, eszméletvesztés... Lázálmok, képzetek egy elképzelt árnyékról. Az arcára már nem is emlékszem, pedig tényleg szép arca volt. Bájos és olyan piszkosul kifinomult, valahányszor a szemembe nézett elszégyeltem a saját egyszerű semmilyenségemet. Nyílvánvalóan erre idővel ő is rájött. Nyílvánvalóan.

Fehér köpenyek suhogása, meg nem történt vizitek, víz ízű levesek. Élet valahol. Mindennapos életképek, nekem ritkaságszámba megy. Szerencsére.

Betegségek, szenvedések, kínok. Milyen osotobaságnak tűnik ilyenkor a szív lelki gondja.. Milyen semmiségnek tűnik a csalódás. Mégis.. valahol a lélekben indult ez a betegség is, diagnosztizálhatjuk a fizikai tüneteket, a kiszáradást, mondhatjuk, hogy csak rosszkor voltunk, rossz helyen meginni egy koktélt.. Badarság.

nem fontos, mint ahogy semmi nem az

Idegesen dobolt ujjaival a fedetlen asztalon. Körülötte könyvek, muszáj megemlíteni, hogy nem is akármilyenek, az irodalom remekei: Tolsztoj, Dosztojevszkij és Mikszáth. Számára mégis csak az utolsó a legkedvesebb. Talán most először ébredt fel benne valamiféle hazafi öntudat. Ugyan! A másik kettőt fél a kezében tartani, fél a történeteiktől. Fél a sötétségtől és a csendtől.

A lakás nyugodt volt, olyan monoton zajok tették még békésebbé, mint a zúgó mosógép, valamint a kintről beszűrődő időszakos utcazaj. Számára mindez fel sem tűnt.

Ki tudja zárni a lármát, éppen úgy, mint a némaságot. Valamiféle félmosoly játszott az arcán. Végtelen iróniába és gúnyba esően. A telefon és a laptop egyszerre kezdtek pittyegni. Mi az? Hirtelen mindenki őt akarja? Téves riasztás, kisanyám. Megelégelték a közvetítő szerepet, úgy döntöttek lemerülnek. Hallatlan.

Én azért sajnálom Őt. Ki, ha nem én? Együttérzek vele, látom a minden napjait, érzékelem a pillanatnyi érzelmi állapotát.

Hirtelen állt fel az asztaltól, most következik az "elszívok egy cigit az erkélyen" jelenet.

Az a sok dohányzás, az nem fog jót tenni neki. Hiába mondom unos-untalan, csak azért is pöfékel, mint egy gyár kémény. Meg nem is nagyon bírom a füstöt. Mikor megkérdezem, hogy "miért?", a füstöt tüdejében tartva válaszol: "vagy kiért?". Látod ez is egy alternatíva, pedig erős lány Ő.

Mikor láttam utoljára úgy igazán boldognak? Már nem emlékszem. Nemrégiben volt egy időszak, amikor nem volt maga alatt. Élte a mindennapjait, és minden este mosolyogva aludt el. Még azt is mondta akkoriban, hogy "a hasamban ez a különös érzés..". Pedig mindig két lábbal áll a földön, soha nem hallottam tőle efféle giccses kijelentéseket, de változik az ember..

Egyszeriben vége lett a mosolygásnak, nem tudni mi történt. Nem mond semmit. Teszi amit kell, de már nem olyan, mint azelőtt. Tegnap este mindössze ennyit mondott: "Jól vagyok, bassza meg!" És kiment a teraszra rágyújtani.

hamvadó cigarettavég a montremarton

Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el.
Voltam én, boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító,
Most a szobámban magam vagyok én, merengek a múltak ütemén.

Hittem néked, s ezernyi csókban égett a nyár,
Égben, szívben azóta ősz van, már késő jár, az én időm lejár
Hamvadó kis fehér parázs, megremeg az éjben, úgy veri a láz
Nyugszik a tálca hamus peremén
Az ő sorsa pontosan enyém.

Zene szól az éjben már valahol, a Hold fenn az égen jár.
Szívem, mint az expressz, úgy zakatol, állomásnál majd megáll.
A szív az mindent nem birhat el, holnap talán az sem fáj,
Ha szembejössz, és nem is szólsz, énhozzám.

Inspirál a cigarettafüst, a rekedtes hang és a díva megjelenése kezében a hosszú szipkával. Cseng a levegőben a szó: cigaretta. Mennyi művészt ihlethetett meg a cigaretta burjángzó füstje? Ha művész lennék a házam a Montmartre-on emelkedne a manzárdt tetők között Párizs fölé. A földön régi Vogue magazinok hevernének és üres, poros boros üvegek árválkodnának az ablak párkányon. Hazaérve a Szajna parti sétáról karcos Edith Piaf lemez emelkedne a lejátszóba, a tiszta hamutál és pohár egyaránt megtelne...

A párizsi éjszakából kóbor macskák éhes nyávogása, szerelmes párok szeretkezésének kéjes sóhajai, részeg emberek kiabálása, a kávézókból kiszűrődő életvidám zsivaj törné meg a rekedt dallamokat a bohém padlás szobában.

A vásznon hamarosan kirajzolódna az ismert szobácska minden körvonala, csorbítva a jellegzetes hangokat és illatokat..

zúg a csend

Patakokban folyik a könny a szemeiből. A nyakán nem incselkedik már parfümillat, sós víz vette át a mámor helyét. Még több fájdalmat akar, ordít a zsigereiben, bőrét karmolja véresre.
Fulladozás az agressziótól és a kilátástalanságtól. Nincs felsorolás, fájdalmas lenne. A világ undorító és semmi jóságot nem rejt magában.
Folyton képmutatunk, folyton azt mondjuk, hogy kész, vége, befejeztem. Továbbléptem. Mi az igazság? Mikor tudjuk, hogy életünk szakasza egy szerencsésebb periódusba lép? Létezik ilyen állapot egyáltalán? Képzeljen el ide mindenki ezer bizonytalan kérdőjelet!


ui.: a fekete macska füstfelhőjében akarok ülni, miközben régi férfimagazinok felett görnyedezünk..

baby

Félelmetes, hogy milyen gyorsasággal adják át a kilincset egymásnak a hónapok. Ismeretségek kötettnek és barátságok mennek szét a hónapok ideje alatt.

Immáron egy hónap a Világ! Oda is és vissza is.

Elkezdődött a visszaszámlálás.

Bye Bye Baby!

gyors post az élet

Egy merő görcs ez a silány test. Ökölbeszorított kézzel és görcsös izmokkal próbálkozik feloldani a testi-lelki feszültséget. Undorító látvány.
A remegő kéz száguldva alkot... Alalktalan csillagformákat vés a combjába. Piros a toll, akár a kisírt szem és a vénákból kitoluló vérpatak.
A fizikai fájdalom most megbénítja a gondolatfolyamot. A görcs már az agyban tanyázik.
Milyen furcsa is az emberi agy és milyen különleges is egyben. Az agy az irányító központ, az értelem forrása. Jóformán az agy adja ki minden egyéb testrésznek és szervnek a parancsot. Információt szállít és benyomást rögzít. Illatokat jegyez meg, képeket raktároz és emlékeket tárol.
Az agy működtet mindent, parancsolja hát meg neki valaki, hogy a percenként átalagosan 72-őt dobbanó szervet hibernálja! Felejtse el a berögzült illatokat és benyomásokat! Szűnjön meg az érzelmi funkciója, szorítkozzon az alapfeladatára! Végül felejtsen el szenvedni, legyen közönyös megközelíthetetlen és széttörhetetlen!!


Ott lent, a falról visszatükröződő gyötört arcot kellett volna szétzúzni, letörölni az arcára tetovált ordító üzenetet, hogy mennyire mérhetetlenül boldogtalan.

most nincs

Ez is csak ugyanolyan este, mint a többi. Először izgalmas, majd lassanként egyértelművé válik a valóság. Megjelenik az üresség és felüti fejét a leírhatatlan rossz érzés belül. A szomorúság a leghűségesebb társ a világon. Keresve sem találhat az ember odaadóbbat.

Messze jár. Hát ez fáj.

A rossz álmokból mindig felébredünk, kérem ébresszen fel valaki!

majd éjszaka

Ma nincs megállás. Ülni kell, elszívni egy fél doboz cigit, majd felállni és elindulni. Nyugatató beszélgetések, füst, ismerős hely, kedves hely.. Indulás a következő állomásra, a végtelen éjszaka csendességében. Kocsik száguldanak, valahol Rick kiabál a recsegő rádióból, megtöri a monoton hallgatást. A megérkezés a pillanata. Elvarázsol, csillagos az ég. Kívánlak..

Ez a majdnak az éjszakája. Majd, majd, majd... Mi lesz majd??

Majd lesz valahogy, de most akarjuk... most azonnal!

ui.: csak még egy kicsit, kérlek!

párbeszéd a semmiről és a mindenről

- Gondolkodom a semmiről. :)

- Az életre gondolsz?

- Részben, hogy milyen is ha épp nem szeret.

- Csodálom azokat, akik a sors kegyeltjei! Hogy érdemelték ezt vajon ki? Azokat pedig tisztelem, akiknek szintén szar az élet, de erősek tudnak maradni és felülemelkednek a problémáikon...

- Én nem akarok gyenge lenni, csak utálom várni a csodát. De egyszer csak eljön...

- Igazából nem vagyunk gyengék! Csak néha megtörünk a problémáink súlya alatt, mert emberek vagyunk. Esendőek. Nem tudunk mindent elviselni. Talán pont ezért nem jön a csoda, mert annyira várjuk. Várjuk a megváltást a problémáinktól. Pedig előbb magunkon kellene segíteni...

- Hát segítsünk!

- Ezt csak mondani könnyű... Nem tudom hogyan kell.

- Sodródni az árral jobb.

- Nem tenni semmit? Csak hagyni, hogy fogyjon az idő? Nem éreznéd elvesztegetettnek??

- Nem félek az időtől. Hiszem, ha valahol valóban el van rendelve a sorsom, úgy fog történni minden, ahogyan annak lennie kell.. Ha pedig nem lesz semmi, akkor egyszerűen el kell fogadnom, hogy ez a megfogalmazhatatlan helyzet mellékvágány volt az életemben.

- Én félek az időtől... és bánt és idegesít, hogy véges. Miért nem lehet megállítani? Csak egy kicsit... Szeretnék kikerülni ebből az ördögi körből. (...) Jó lenne csak úgy élni korlátok nélkül és hinni, hogy sosem ér véget az, ami igazán el sem kezdődött.

- Ha függsz az időtől, nem kerülhetsz ki. Magába szív, felemészt. Nem akarok ebben a semmiben élni. (...) Nem olyan, mintha a világ felesküdött volna és csak olyan dolgokat helyez ide, ami csak bizonyos emberekre lehetne értelmezhető?

- (...) a világ mindig olyan dolgokat seper elénk, amik végesek... Ízelítőt ad ezekből, majd elérhetetlenné teszi. Mégis néha csak egy karnyújtásnyira van tőlünk a boldogság, de olyankor is ég és föld távolságra. Miért?

- Annyit változott az élet néhány nap alatt... Éjszakák, kocsikázások, beszélgetések. Most csend.

(...)

- Ez butaság, te is tudod! Mondtam már neked, hogy akármit érzel az soha nem lesz szánalmas!!

- ugyanolyan büszke, mint te ezt ne feledd!

(...)

- megbocsátanám a büszkeségét, ha nem sérti meg az enyémet.