Ódon és pajkos fénybe vonják a csillagok a teret. Lágy dallamok hullámoznak a levegőben, cigaretta füst száll bágyadtan az ég felé. Frissítő szellő rohan megállíthatatlanul a város épületei között. Elmúlt 10 óra, magányosan ücsörgök egy padon, buszra várva. Kellemes este, beszélgetései, nevetései és élcelődései után kissé megfáradva adom át magamat a gondolatoknak. Számtalan bejegyzés őriz ilyen gondolatmagvakat, de valljuk be megunhatatlan, én pedig bevallom, hogy soha nem tudok a gondolatok kusza szövései nélkül élni. Minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy ezúttal megfejtem a titkot, valójában pedig egyre távolabb kerülök a misztériumtól. Már könnyebb a helyzetem, tényleg, ez nem ámítás, de valahol elveszve létezem és most nevetek magamon és a nagy szavaimon.
Nem tudom megérteni, hogyha minden tompítható akkor maga az érzés és a kötődés miért nem?
Kimerülten várom a választ, hátha okosabb lehet bárki és bármi. Emberek, tárgyak.
Farkasszemet nézünk, én pedig cinikusan vonogatam a vállamat..
annyira egyformák vagytok, találkozott a lelketek ebben a világban, de tükröt tartotok egymás felé...
Én megpróbáltam kilépni, de egyszerűen nem megy, kötődöm a múlthoz és a csíkos nadrágokhoz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése