mosoly

Televíziót nézek, de mást látok magam előtt, monitort bámulok, de nem a képernyőre koncentrálok. Fájdalmasan pörög egy filmtekercs előttem. Te vagy a színész, én pedig a statiszta. Elképzelem a jelenetet, és pörög tovább a film. Mindent látok tisztán és szótlanul fülelek. Ez nem látomás, hanem valóság.

A nyitott ablakon át zene szól a szomszédból, érdes férfi nevetéssel vegyítve. Csak a férfiak nevetése őszinte, a nők mosolya mindig hamis. Mindig nevetünk, csilingelően és dallamosan. Rejtőzködünk a kacaj mögé, lefedjük a valóságot. Szerepet játszunk, a férfi magát adja. Öblös nevetése betölti a levegőt, megtölti lelkét, nőre vigyorognak csak íly módon.

Én pedig most mosolygok, őszintétlenül.

Megrekeszt a négy fal, képtelenség jelenleg itt ülni. A teraszra megyek, kezemben a jó barát, aki egy gyújtókattánsra éled fel. A terasz minden pontján cigarettáztam már, itt sem nyugszom. Nehézkesen indulok le a lépcsőn, a nedves fűbe lépek, kilépek papucsomból és mezítláb sétálgatok a talajon. Csiklandozza a bőremet a hűvös esti szél. A vidám szellő hangokat és fényeket szór szét mellettem. Minden benyomásból egy érkezik meg a legtisztábban. Egy karcos, tiszta, megkülönbözheteletlen férfi sóhaj, amit a mámor beteljesüléséből szállított a ropogós, nyári szellő.