late night

Zúg a fejem és hívogat az ágy. Vízszintben vagyok, szédülök is már egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy néhány óra csorgó percei alatt mi minden történt.
Autó parkolt a házunk előtt, majd egy kedves arc integett felém. Elindultunk, gurultak a kerekek alattunk, mi pedig lehúzott ablakok mellett figyeltük az elsuhanó tájat.
Az éjszkában idegen kertbe érkeztünk, nem gyertyák égtek ott, hanem fáklyák. Látszólagos nevetés és boldogság sugárzott a tekintetekből, aztán következtek a vallomások, tudja az ég, hogy minek a hatására, a boldogtalanságra, vagy a kimondhatatlan fokú pálinka kedvéért vallottunk.
Idegen autókba szállok ma éjjel, olyanba ahol szeretnek, én mégis abba vágyom, ahol nem éreznek irántam semmit. Itt ismerem, hogy a kesztyűtartóban jobb oldalon két cd van, a tokjában egy igazolványkép a csíkos ingű fiúról. Tudom, hogy a stresszlabda a sebességváltó felett van, és hogy a bal hátsóülésnél üres mozart csokis doboz pihen.
Szeretek egy fiút, de nem szeret viszont. Én közel vagyok, Ő távol. Én ültem az anyósülésen, Ő a vezetőben. Lancome hypnose-t fújok magamra, Ő armani code-ot. Én csókolnék, Ő elfordítja a fejét. Én szeretném őt, Ő ezt nem szeretné. Ellentmondásokban élünk és szeretném most megérinteni az arcod, kérlek szeress egyszer ebben az életben!

hát viszlát.

Ma meztelenül alszom az ágyamban. Ma arany marlborot szívok. Teljesen máshol létezem, nem itt vagyok messze innen. Teljesen más ma minden, másképpen cselekszem, hogy semmi ne emlékeztessen a régmúltra.

Búcsú, könnyek. Olyan röviden lezártuk ezt a hosszú, hosszú létezést. Annyira könnyű volt leírni a szavakat, azt mondani, hogy "minden jót". Pedig mennyire nem így terveztük. A tervekben valahol ott bújt mélyen a mi. Most pedig lett, te és én. Más utakon, más sorsokban.

Sír az ég, szomorú a föld. Mindenben egy arc van, egy érzés. Metszi a lelkem a távolság túl messze hajtjuk le ma éjjel a fejünket egymástól. A tegnapban még egymás mellett feküdtünk, az arcunk súrolta a másikét, a leheleted a bőrömön égett. És végetért az, amit igazán el sem kezdtünk.
Már nem is fogjuk!

ui.: három dolgot szeretnék tőled kérni: vigyázz magadra, szeresd a cukros fánkokat, és néha nézz be a teréz krt-on a ccc-be, hogy kinevethesd a mezítlábasokat!

Áll a füst a levegőben, a Hold pajkosan integet felém. Magához csalogat, édes szavakat suttog és nagyon közel van hozzám. Újabb cigaretta pihen az ujjaim között, zene szól. Sötét és csend van az éjben. Hátat fordítok a Holdnak, nem hallgatok rá.
Egy sötét autó tűnik fel hirtelen az utcán, halkan dübög a hangfal. Visszafordulok, szembe a Holddal és az idegen autóval. Megállt egy pillanatra, felhúzta az ablakait és már el is robogott a feleszmélés pillanatára..

missing you

Erős voltam a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a végzetem. Két perce elkezdődött a mélységes csend és megháromszorozódott a távolság.
Már tudom, hogy létezik olyan, hogy "soha többé". Tudom mit jelent ez, tudom, hogy mit jelent az én életemben.
Mintha szétzúztak és arcon csaptak volna. Kellemetlen, fájdalmas, kínzó, gyötrelmes. És nem múlik el.
Végülis nem így terveztük, csak így alakult, ha léteznének meg nem történt dolgok, most együtt örülnénk. Együtt készülődnénk, együtt várnánk. De a dolgok így alakultak. Most csak te örülsz, én sírok. Te készülődsz, én maradok. Az egyedüli közös a várakozás, csak a vágy nem ugyanaz.
A párhuzamosan haladó sínek hirtelen ellenkező irányt vesznek a másiktól. Nem búcsúznak, csak tudomásul veszik az elfogadhatatlant. Nem magyarázzák azt, amit nem lehet.



... és tényleg vége.

egy valamit ne felejts el soha: Sz! Sz.

háború van az égben

A levegőnek nincs színe, most mégis borostyán színben pompázik. Piros sort és fekete felső van rajtam, ízesített ásványvizet kortyolok, a nyakamról hypnose illat párolog. Ma mindennek színe, illata és íze van.

Hosszúra nyúlik a parázs a cigi végén, nem szürke füstöt fújok ki, hanem kéket. Ma mindennek színe van.

Villám hasítja ketté az eget, majd vészjóslóan dörren egyet. A felhők kuszán bolyonganak. Ma mindenhol érzések cikáznak az atmoszférában.

Kövér könnycseppek kezdenek hullni. Háború van odafent. Többé már az angyalom sem látogat meg. Soha, pedig minden éjjel imát mondok neki, kérlelem, hogy újra jöjjön el, de hajthatatlan. Talán majd egyszer vagy többé nem ebben az életben. Bízom a következő életemben, bízom benne, hogy megszán és majd új, tündöklőbb fényben jelenik meg.

hangosak a sóhajok

"Valahol most is félnek. Hangosak a sóhajok.
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek tegnapok.
Mit mondjak én, míg kezem elér?"

Februári reggel volt és a színház mögött vártál 8 órakor. Beszálltam melléd, de nem kapcsoltam be a biztonsági övet. Nem féltem semmitől. Nem ott kellett volna akkor lennünk, de feladva a kötelességeket, egy napot ajándékoztunk magunknak.

Előttem van a pillanat, amikor vadul száguldottunk a városban. Lehúzott ablakoknál hallgattuk a nevetséges számainkat, miközben akkor egyszerűen minden sor rólunk szólt.

"Hogyan tudnék élni nélküled?
Hisz rólad szól az élet.
Nem történhet semmi sem veled,
míg létezem, és érzek.
Hogyan tudnék élni nélküled?
Összeköt az élet.
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."

Elhiszed, hogy egyszer mindez megtörtént, hogy ezeket a sorokat énekelted? nekünk..

Dermesztő szél tört utat magának az autóba. Nem létezett akkor semmi, csak a száguldó autó, benne velünk. Egyszerre néztünk a másikra, kitört a hangos nevetés belőlünk, megelőzött az a kis kék kocsi minket, akit nem sokkal előtte köröztél le. Aztán piros lámpát kaptunk a Kishegyesi úton. Intenzív fékezés, intenzív ki nem mondott érzelmek. Léteztek. Bizonyos vagyok már benne, hogy akkor léteztek. Vakok voltunk, pedig ott ültünk egymás mellett.. Közel a távolságban.
Milyen egyszerű volt minden, megittuk a gőzölgő kávét, és reggeliztünk. Te gyorsan, én lassan és kómotosan. Soha nem tudtad elviselni, hogy lassan iszom, eszem és cigarettázom. Kiélveztem a pillanatot, nem a kávé finom aromáját, nem a fánkok édes krémét, nem is a cigaretta kavargó füstjét, hanem téged. Mindössze ennyi. Annyira egyértelmű volt mindez, csak mi tettük bonyolulttá.

"És ha egyszer arra ébrednék:
ránk szakad a föld és az ég.
Ölelj gyorsan át jól,
Tűnjünk el a mából. Jövőnk felé."

Egyszer léteztünk együtt!

i hope you never forget me

Valahol minden kezdetben ott a vég. Az ismeretlen mindig titokzatos, friss illatú, és meglepetésekkel teli. Így indult ez a kapcsolat, spontán. Sms szócsata élcelődéssel átitva, majd a megismeresés lassú, néha gyors folyamatába váltva. Imádtam, ahogy lassacskán teret engedtél az életedben, imádtam, hogy léteztünk egymásnak. Szerettem, hogy a minden napjaink elképzelthetelennek tűntek a másik nélkül. Mindennapi életritmusunkba szervesen kapcsolódott a másik. Néha durvák voltunk egymással, néha a legérzékibb, viharos gondolatainkat osztottuk meg. Néha pedig csak együtt lebegtünk a dimenziónkban. Mennyi álmatlan, hideg téli éj volt a társunk. Álmatlan éjszakák, melyeket egymásnak generáltunk, tovatűnő nappalok, amikor "45 perc is túl sok" volt a másik hangja nélkül. Mennyi órát beszéltünk át, anélkül, hogy bármelyikünknek is eszébe ötlött volna, hogy órák óta társalgunk egymással. Megállt az idő! Nem állították meg, mi tettük ezt.

A barátom vagy édesem, ismerem a szokásaidat, az illatod, az arcod minden vonását, a gesztikulálásodat, az életsítlusodat, a szenvedélyeidet, tudom mit utálsz és mit szeretsz, tudom melyik a kedvenc felsőd, és hogy egy kereszt alakú medált viselsz a szíved felett.. Mégis van, amit soha nem tudtam a lényedből fakadóan megfejteni. Érzésnek nevezem. Olyan érzésnek, ami hozzám köthető, talán butaság is erről mélázni, mert lehet, hogy nem is létezik ilyen? Lehet, hogy mindezt csak képzeltem és álmodtam, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak behunyva tartottam a szemem és dőre módon átsiklottam feletted? Ezernyi kérdés, ezernyi megválaszolatlan kérdés. Keresem az okokat és a miérteket, kutatom az életben, mástól várom a segítséget, mindhiába. Senki nem válaszol. Angyalkám, te válaszolnál? Megtennéd ezt nekem? Ki tudja, látni foglak-e még valaha, érezni fogom-e az érintésed, beszélni fogsz-e még egyszer hozzám.

Ütemesen dobog a szívem, légzésem felgyorsul, egy arcot látok, egy angyalt, aki az égből szállt az életembe.

this could have been us

Eltűnt a talaj a lábam alól. Messze vitt az álom édes érzete, mintha egy egész éjszakát ölelt volna fel. A valóság illata szaladt megállíthatatlanul felém, én pedig csak hagytam, hogy fölszippantson...

Meztelen nő ült a fürdőkádban, a gyertya gyér fénye csókolta körbe a tesét. A kád szélén fiatal férfi ücsörgött, sóvár pillantásokkal pásztázva a lányt. A fürdőszoba ajtó hirtelen, csendben csukódott be.

A nappaliban egy másik lány aludt, párnát ölelve sovány mellkasához. Magas fiú lépett a szobába, leült az ágyra, majd befeküdt az alvó lány mellé. Felkarját simogatta, majd különös, érthetetlen szavakat suttogott a lány fülébe. Álmában elmosolyodott, karjait kinyújtva vonta maga felé a fiú finom arcát. A fiú azelőtt soha nem csókolózott alvó lánnyal, és általában utálta a vonzalom efféle megnyílvánulását. A lány pedig soha nem csókolózott álmában, hideg ajkak égették meztelen bőrét. A fájdalom határáig ölelte a fiút magához, erősen szorította, beszélt is valamit neki, de a fiú újabb csókkal hagyta, hogy a sötétbe borult szoba némaságba essen. Érezhető volt a sötétség, mindössze egy illatos gyertya jelentett fényforrást az éjjeli szekrényen. Vanília illat, egy titokzatos női és egy még titokzatosabb férfi parfüm lengte körbe a lakájos szobát. A lány felébredt álmából és a fiú nyakára lehelt egy csókot...

Álom az álomban, édes álom a valóságban. Már nem fáj, köszönöm, hogy létezel ebben a Világban!

Párás még a fű, füst gomolyog az erkélyen. Csodanap mikor jössz el?
Holnap újra lesz egy órám a jövőben, mert muszáj és kimondhatatlan nagy szükségem van rá!
Most messzire megyek, hacsak kis időre is, de megyek. Majd jövök és újra várok.
Mondtam már, hogy várakozni a legnehezebb?