viszlát ma.

Mi bántja a nőt? Egy dolog és persze sok egyéb, de ha az az egy kártékony nem létezne, bizonyosan a többi sem jelentene problémát. Kimondjam én vagy kimondjátok ti? Cinizmus? Ugyan édeseim, ez az undorító valóság!
Valahol egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. Higgyétek el én sem szívlelem, hogy folyamatosan végletekben beszélek, de jelenleg ez az életem. Az életemről írok és az álmaimról, az álmokat ezúttal azonban törölni kell, mert valljuk be itt már ideje felébredni. Folyamatosan hiszem, hogy egy nap mindez átfordul valami egészen különlegesbe és alkalmam lesz megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Nevettek? Tudom sokat írtam erről, de felesleges ennek a történetét is megnyitni, új dolgokra mutatna és az talán egy másik post kellene, hogy legyen. A mai viszont nem erről szól, hanem a kőkemény valóságról elképzelések nélkül, mindössze a puszta tényekről.
Fáj a baszott életbe, tényleg fáj! Eloszlott a ködös fátyol, ami eddig édesen pátyolgatott, talán szükség volt erre, hogy elmozdítsa az életemet, hogy tovább gördüljön a sorsom... De a fenébe is még mindig átkozottul hiszek a sorsban.
Kavarog a fejem két üveg bor után. Sodor a szellő és ölükbe kapnak a felhők. Nyugszik a Nap, kel a Hold, búcsúznak egymástól. Szélsebesen robog a busz, elmosódik a táj, akár az érzelmek legbelül. Új palettát fest a természet, sűrű, zöld fűszálak és lombos fák táncolnak édesen a késő délutánban.
Idős úr támaszkodik megfáradtan az ablak mellett, mélázik az elmúlt évek felett, egy pillanatra a szeme még könnybe is lábad, de csak a huzat volt, semmi más. A látszat nem mindig a valóság.
Mellettem középkorú nő ül, arca kifejezéstelen, tekintete unott. Talán soha nem ért hozzá meleg, simogató férfikéz. A számra csapok, ez tabu, talán egyszer ő is megunt várni valakire..
Átellenben fiatal, frissen érettségizett lányok viháncolnak, mintha semmi gondjuk nem lenne az életben, vidámak és felszabadultak, mindkettő arcát tökéletes keretbe foglalja fekete hajkoronájuk. Arcuk kedves, de nem finom. Szépek, de nem bájosak.
Szemben egy átlagos harmincas nő telefonál, telefonbezsélgetései alatt megtudtam egész életét. Néha kínosan pillantott fel, hogy vajon mennyi információ érkezett el hozzám szombati randevúja pikáns részleteiből. Ne izguljon kedves!
Az igazán izgalmas és érdekes dolgok száguldó jűrműveken történnek. Beszélgetések, viták, incselkedések, viccelődések, megannyi megnyilatkozása a kapcsolatoknak és a kommunikációnak. Néha azonban jobb kívülállóként szemlélni az életet és hátatfordítani saját magunknak!

Most világgá kell mennem! A Dunába dobni ezt a hatalmas érzést magamból és megvárni, amíg kellő távolságra taszítja a hömpölygő víz.
Irónikus az élet, amikor a legmesszebb kellene lennem, akkor leszek a legközelebb..

elképzelt, édes pillanat

Nem tűzöm fel a hajamat, belekap a szél. Ez már a második ma.
Nem a cigaretta insipirál már, nem. A zene. A zenénk, ahogy tetszik.
Tegnap repülő szállt az égen, csíkos napozó ágyon feküdtem. Gondolatban ültem rajta, messze repített a tegnapból a mába.
Lehunyom a szemem történetet képzelek, a történetünket, ahogy tetszik.
Harmadjára is véget ért a szám, vajon tudják az utcán kerékpározók, a sétálók vagy a szomszédok, hogy miért indul immár negyedjére. Biztosan nem.
Egy rég elfeledett szám következik a playlisten. Egy régi történeté, más állapot volt, más eseményeket éltünk akkor..
Belekap a szél a hajamba, gyújtó kattan, édes szőlőlevet kortyolok, füst száll az ég felé.
Ostoba fecsegés és tettek, lányok ez nem így működik, annál sokkal különlegesebb és megmagyarázhatatlanabb helyzetet kell teremteni. Nevetek, mert megköveteli a kötelesség, pedig belül igazából rettegek. Csak a pillanatomat ne vegyétek el, legalább egyszer az életben! Az elképzelt édes, pillanatot.

in the air

A végkimerülés szele, amikor nem érzünk mást, csak a különös érzést a gyomrunkban. Az illatunk gabalyodik össze, a bőrünk hűvös érintése találkozik. Nem bírok tovább beszélni, görcsösen kapaszkodom, ziláltan lélegzem, kiszáradt a szám.
és akkor most felteszem a kérdést: vége lesz ennek valaha?

elfáradt éjszaka a júniusban

Ez egy más este. Teljesen józan, ezáltal kiábrándító. Nem fedi le a gondolatokat az alkohol, nem kábít a cigaretta füst. Poharakat emelünk a magasba, majd isszuk ki belőle a megváltást. Mert ez segít, ugyan!

Két lány ül az üvegasztal felett. Ketten maradtak, a harmadik hazament, hogy cselekedjen, hogy bizonyítson. Ez az élet, hogy ne álljunk meg. Könnyű kimondani, és ízekre boncolni. Értékeljük már mi is, talán későn. Talán nem. Szeretünk, talán már későn. Talán nem.

Üldözzük a sorsot, mert nincs nyugvás, csak kérdések, akire senki nem válaszol, mert nem tud vagy nem is akar. Nehéz a belenyugvás, a felejtés. Nehéz a tudat, hogy nem lehet elég jó az ember lelke egy másik léleknek. Nem elég jó a teste. Nem elég jó semmiképpen sem.

A csalódásért élünk, senki ne tagadja, mert készakarva kergetjük! Lehet így kell, lehet, hogy nem. Ki tudja? Senki. Összefüggés nélküli, zavaros tézisek.

Májusból júniusba fordult az idő. Felejtésből emlékezésbe csöppenve. Álmokból ölelésbe és illatba futva. Hazaérkezve a messzeségből.

Tükör előtt állok, egyedül. Van valami az arcban, ami visszatekint, nincs rajta hiba, sima és egyszerű. Csillog a szeme. Varázslat ez, de lassacskán lekerül a tökéletesség illúziója, lemosható. Már nem fedi az arcot alapozó, nem vonja kedves csillogásba a szemet a csillámporos szemhéjpúder, nem kacérkodik kihívóan rúzs a száján. Ez már valóság, már nem szép, tele van bőrhibákkal, anyajegyekkel, pöttyökkel. Üvölt a nyugtalanság róla. Taszító a valóság..

Én akarlak ölelni és mélyen magamba szívni az illatod! Akarom a hangod és arcod! Akarok mindent, ami te! Törölnöm kellene, de nem teszem, mert ez a legmélyebb tudatból tört fel. Őszinte és tiszta. Ez az a megfogalmazhatatlan állapot, amit képtelen voltam megmagyarázni.

Mostmár tudom, elkésve.