Két lány ül az üvegasztal felett. Ketten maradtak, a harmadik hazament, hogy cselekedjen, hogy bizonyítson. Ez az élet, hogy ne álljunk meg. Könnyű kimondani, és ízekre boncolni. Értékeljük már mi is, talán későn. Talán nem. Szeretünk, talán már későn. Talán nem.
Üldözzük a sorsot, mert nincs nyugvás, csak kérdések, akire senki nem válaszol, mert nem tud vagy nem is akar. Nehéz a belenyugvás, a felejtés. Nehéz a tudat, hogy nem lehet elég jó az ember lelke egy másik léleknek. Nem elég jó a teste. Nem elég jó semmiképpen sem.
A csalódásért élünk, senki ne tagadja, mert készakarva kergetjük! Lehet így kell, lehet, hogy nem. Ki tudja? Senki. Összefüggés nélküli, zavaros tézisek.
Májusból júniusba fordult az idő. Felejtésből emlékezésbe csöppenve. Álmokból ölelésbe és illatba futva. Hazaérkezve a messzeségből.
Tükör előtt állok, egyedül. Van valami az arcban, ami visszatekint, nincs rajta hiba, sima és egyszerű. Csillog a szeme. Varázslat ez, de lassacskán lekerül a tökéletesség illúziója, lemosható. Már nem fedi az arcot alapozó, nem vonja kedves csillogásba a szemet a csillámporos szemhéjpúder, nem kacérkodik kihívóan rúzs a száján. Ez már valóság, már nem szép, tele van bőrhibákkal, anyajegyekkel, pöttyökkel. Üvölt a nyugtalanság róla. Taszító a valóság..
Én akarlak ölelni és mélyen magamba szívni az illatod! Akarom a hangod és arcod! Akarok mindent, ami te! Törölnöm kellene, de nem teszem, mert ez a legmélyebb tudatból tört fel. Őszinte és tiszta. Ez az a megfogalmazhatatlan állapot, amit képtelen voltam megmagyarázni.
Mostmár tudom, elkésve.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése