"Valahol most is félnek. Hangosak a sóhajok.
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek tegnapok.
Mit mondjak én, míg kezem elér?"
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek tegnapok.
Mit mondjak én, míg kezem elér?"
Februári reggel volt és a színház mögött vártál 8 órakor. Beszálltam melléd, de nem kapcsoltam be a biztonsági övet. Nem féltem semmitől. Nem ott kellett volna akkor lennünk, de feladva a kötelességeket, egy napot ajándékoztunk magunknak.
Előttem van a pillanat, amikor vadul száguldottunk a városban. Lehúzott ablakoknál hallgattuk a nevetséges számainkat, miközben akkor egyszerűen minden sor rólunk szólt.
"Hogyan tudnék élni nélküled?
Hisz rólad szól az élet.
Nem történhet semmi sem veled,
míg létezem, és érzek.
Hogyan tudnék élni nélküled?
Összeköt az élet.
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."
Hisz rólad szól az élet.
Nem történhet semmi sem veled,
míg létezem, és érzek.
Hogyan tudnék élni nélküled?
Összeköt az élet.
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."
Elhiszed, hogy egyszer mindez megtörtént, hogy ezeket a sorokat énekelted? nekünk..
Dermesztő szél tört utat magának az autóba. Nem létezett akkor semmi, csak a száguldó autó, benne velünk. Egyszerre néztünk a másikra, kitört a hangos nevetés belőlünk, megelőzött az a kis kék kocsi minket, akit nem sokkal előtte köröztél le. Aztán piros lámpát kaptunk a Kishegyesi úton. Intenzív fékezés, intenzív ki nem mondott érzelmek. Léteztek. Bizonyos vagyok már benne, hogy akkor léteztek. Vakok voltunk, pedig ott ültünk egymás mellett.. Közel a távolságban.
Milyen egyszerű volt minden, megittuk a gőzölgő kávét, és reggeliztünk. Te gyorsan, én lassan és kómotosan. Soha nem tudtad elviselni, hogy lassan iszom, eszem és cigarettázom. Kiélveztem a pillanatot, nem a kávé finom aromáját, nem a fánkok édes krémét, nem is a cigaretta kavargó füstjét, hanem téged. Mindössze ennyi. Annyira egyértelmű volt mindez, csak mi tettük bonyolulttá.
"És ha egyszer arra ébrednék:
ránk szakad a föld és az ég.
Ölelj gyorsan át jól,
Tűnjünk el a mából. Jövőnk felé."
Dermesztő szél tört utat magának az autóba. Nem létezett akkor semmi, csak a száguldó autó, benne velünk. Egyszerre néztünk a másikra, kitört a hangos nevetés belőlünk, megelőzött az a kis kék kocsi minket, akit nem sokkal előtte köröztél le. Aztán piros lámpát kaptunk a Kishegyesi úton. Intenzív fékezés, intenzív ki nem mondott érzelmek. Léteztek. Bizonyos vagyok már benne, hogy akkor léteztek. Vakok voltunk, pedig ott ültünk egymás mellett.. Közel a távolságban.
Milyen egyszerű volt minden, megittuk a gőzölgő kávét, és reggeliztünk. Te gyorsan, én lassan és kómotosan. Soha nem tudtad elviselni, hogy lassan iszom, eszem és cigarettázom. Kiélveztem a pillanatot, nem a kávé finom aromáját, nem a fánkok édes krémét, nem is a cigaretta kavargó füstjét, hanem téged. Mindössze ennyi. Annyira egyértelmű volt mindez, csak mi tettük bonyolulttá.
"És ha egyszer arra ébrednék:
ránk szakad a föld és az ég.
Ölelj gyorsan át jól,
Tűnjünk el a mából. Jövőnk felé."
Egyszer léteztünk együtt!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése