fuckin' reality

Hűvös éjszaka volt vagy csak a lány fázott az ablakpárkányban kuporodva, nyomorultan és kiszolgáltatottan. Keserevesen sírt. Suhanó árnyak állták körbe, beszéltek hozzá, ő pedig figyelmesen tanulmányozta valamennyit, szavaikat magába szívva próbálta erősíteni lelkét. A szavak gyógyító ereje, a megértés puha simogatása, az együttérzés ölelése. Talán mind-mind ezernyi köszönöm, ezernyi hála rebegetés, de ez már nem a ti hibátok, hanem a lányé, aki sírva könyörög a sorsnak még egy utolsó esélyért.

Hűvös éjszaka van most is. Látszik a lehelet a májusi szürkületben. Mi ez, cigaretta füst vagy a sóhaj körvonalazódása a levegőben? Párás volt a buszon az ablak, párás, akár egy autóban a hideg téli éjjeleken. Képzetek magunkról, amik végül valahol elszakadtak. Elképzelem újra, ez a nap ennek lett szentelve. A régmúltnak.

Mélyről érkeznek a sóhajok, tovább szállnak a füsttel, csakúgy, mint valamennyi emlék.

Nincs meleg, de most éget a lét. Kínoz a gondolat és a tehetetlenség. Megbolondít a belenyugvás és a felejtés. Gyűlölöm, hogy a múltról kell beszélni. Gyűlölöm, hogy erről beszélek.

Párás a mai éj. Kísérts meg! Kérlek!