Két ismerős arcú lány sétál zaklatottan az esti szürkületben. Az egyik álarcot visel, a másik arca, pedig elmázolt. Az elmázolt arcúnak a lehelete már alkoholos, szaggatva beszél érzésekről. Az álarcos lány türelmesen hallgatja, ki tudja hanyadjára is fültanúja az elhangzott, messze szálló szavaknak. Néha megtorppanak, hogy mélyet szívhassanak cigijükből. Az elmázolt arcú beszél valamit, nem is érteni igazából, mindössze ennyit lehet kivenni: "nem érdekel már semmi". Újabb slukkal füstöt enged tüdejébe, majd kétségbeesetten fújja ki és meghúzza a boros üveget. Ennyi most az élet, egyik percből a másikba csöppenve létezni. A pillanat hevében nem gondolni a másnapra. Elfelejteni a lassan vánszorgó napokat, és az éjszakának élni.
Pontosan értik mire gondol a másik, amikor tekintete ellágyul, csakis a
"kábító csókra". Mire, amikor szemük elködösödik, és könnycseppek gördülnek le álarcos vagy éppen elmázolt arcukon. Mire, amikor egy illat finom felhője lebeg körülöttük.
Mit akarunk mi?
Élni. Miért?
Hogy szeressenek minket, feltétel nélkül. Hogyan érjük el mindezt?
Pörgessük vissza az időt. Bár megtehetnénk.
Kapaszkodj belém te álarcos, nevető lány! Mit számít, hogy miként, csak éljük túl az életünket!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése