régi szeretők

Milyen fura az élet, hirtelen bukkanak fel a már rég elfeledett szerelmek, de akkor elsöprő hévvel kerülnek újra elénk. Kicsit magukhoz húznak, megcirógatják az arcunkat, biztosítanak róla, hogy velük minden rendben, régen révbe ért az életük, és mikor ránk kerül a sor, hogy vallunk nekik, mit tudunk mondani? Boldogtalan vagyok? Netán boldog? Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani? Reményvesztetten szeretek valakit, akire örökkép képes lennék várni, úgy ahogy rád sosem? Nem te voltál az a felejthetetlen, akinek képes lettem volna a végtelenségbe nyúló hosszú leveleket írni, hanem az a bizonyos másik. Aki éltet, és akit ha meglátok olyan hevesen kezd verni a szívem, hogy a pír elönti azon nyomban az arcomat.

Ne vess meg régi szerető, ha nem tudok már rád olyan kacéran mosolyogni, mint azelőtt, amikor önmagam voltam, tudod kedves már eladtam a lelkemet annak a másiknak...