A lakás nyugodt volt, olyan monoton zajok tették még békésebbé, mint a zúgó mosógép, valamint a kintről beszűrődő időszakos utcazaj. Számára mindez fel sem tűnt.
Ki tudja zárni a lármát, éppen úgy, mint a némaságot. Valamiféle félmosoly játszott az arcán. Végtelen iróniába és gúnyba esően. A telefon és a laptop egyszerre kezdtek pittyegni. Mi az? Hirtelen mindenki őt akarja? Téves riasztás, kisanyám. Megelégelték a közvetítő szerepet, úgy döntöttek lemerülnek. Hallatlan.
Én azért sajnálom Őt. Ki, ha nem én? Együttérzek vele, látom a minden napjait, érzékelem a pillanatnyi érzelmi állapotát.
Hirtelen állt fel az asztaltól, most következik az "elszívok egy cigit az erkélyen" jelenet.
Az a sok dohányzás, az nem fog jót tenni neki. Hiába mondom unos-untalan, csak azért is pöfékel, mint egy gyár kémény. Meg nem is nagyon bírom a füstöt. Mikor megkérdezem, hogy "miért?", a füstöt tüdejében tartva válaszol: "vagy kiért?". Látod ez is egy alternatíva, pedig erős lány Ő.
Mikor láttam utoljára úgy igazán boldognak? Már nem emlékszem. Nemrégiben volt egy időszak, amikor nem volt maga alatt. Élte a mindennapjait, és minden este mosolyogva aludt el. Még azt is mondta akkoriban, hogy "a hasamban ez a különös érzés..". Pedig mindig két lábbal áll a földön, soha nem hallottam tőle efféle giccses kijelentéseket, de változik az ember..
Egyszeriben vége lett a mosolygásnak, nem tudni mi történt. Nem mond semmit. Teszi amit kell, de már nem olyan, mint azelőtt. Tegnap este mindössze ennyit mondott: "Jól vagyok, bassza meg!" És kiment a teraszra rágyújtani.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése