hamvadó cigarettavég a montremarton

Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el.
Voltam én, boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító,
Most a szobámban magam vagyok én, merengek a múltak ütemén.

Hittem néked, s ezernyi csókban égett a nyár,
Égben, szívben azóta ősz van, már késő jár, az én időm lejár
Hamvadó kis fehér parázs, megremeg az éjben, úgy veri a láz
Nyugszik a tálca hamus peremén
Az ő sorsa pontosan enyém.

Zene szól az éjben már valahol, a Hold fenn az égen jár.
Szívem, mint az expressz, úgy zakatol, állomásnál majd megáll.
A szív az mindent nem birhat el, holnap talán az sem fáj,
Ha szembejössz, és nem is szólsz, énhozzám.

Inspirál a cigarettafüst, a rekedtes hang és a díva megjelenése kezében a hosszú szipkával. Cseng a levegőben a szó: cigaretta. Mennyi művészt ihlethetett meg a cigaretta burjángzó füstje? Ha művész lennék a házam a Montmartre-on emelkedne a manzárdt tetők között Párizs fölé. A földön régi Vogue magazinok hevernének és üres, poros boros üvegek árválkodnának az ablak párkányon. Hazaérve a Szajna parti sétáról karcos Edith Piaf lemez emelkedne a lejátszóba, a tiszta hamutál és pohár egyaránt megtelne...

A párizsi éjszakából kóbor macskák éhes nyávogása, szerelmes párok szeretkezésének kéjes sóhajai, részeg emberek kiabálása, a kávézókból kiszűrődő életvidám zsivaj törné meg a rekedt dallamokat a bohém padlás szobában.

A vásznon hamarosan kirajzolódna az ismert szobácska minden körvonala, csorbítva a jellegzetes hangokat és illatokat..