Hirtelen értek ki a napfényes délelőttbe, lány kacajok, önfeledt beszélgetések... Egy pillanattal később megállt az idő, tompult a környezet, az arcára súlyos árnyék borult. Belül rohant messze, el innen. Egy hang fokta és szorította magához, édesen szólt, kísértésbe ejtve a lányt. Elfáradva és nehézkesen, önmagát megadva, két kezére támaszkodva ült le.
Szembe a tükörképével.
Messziről érkezett a vízió, talán a mennyből. A tükörkép nem olyan volt, mint a tükör előtti elnagyolt árnyék lány. Ő sírt belül, mélyen, keservesen. A tükörkép beszélt, szépen, mímelten formálta a szavakat, füstöt fújva ki tüdejéből.
Egy pillanatra megszakadt a lány szíve, beleszakadt a látványba, mikor a tükör kiesett a kezéből és ezernyi apró darabbá tört a kezei között. Nem látva soha többé viszont azt a fehérszínű lelket.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése