Hétfő hajnal, 3:30
5 éles
csippanás hasított a késő éjszakai levegőbe. Ezzel
egyidőben mocorgás és fészkelődés nesze hallatszott a másik szobából. Nem álmodtam.
- M! M!
Újabb 4 csipogás. Csönd.
- Menj le,
nézd meg!
Gyors léptek dobogásának zaja a meredek lépcsőn, ajtó csapódás, majd egy pár pillanat múlva egy vigyorgó, erőlködő férfi hang felkiáltását hozta a már lassan hajnali szél a
holtág felől:
- Megvan, megvan Zs. Hatalmas egy dög, az biztos.
3:30
Hirtelen tértem magamhoz a kábulatból. Alvásnak nem nevezném, habár úgy érzem kipihentem magam.
Emlék foszlányok képei rajzolódtak ki. Először haloványan, majd egyre élesebben, bántóbban és nem kímélően.
Mintha 1000 év telt volna
al azóta, hogy egy hete ilyenkor Párizs felé gurultunk, mintha 1000 év telt volna el, hogy haza jöttem és úgy éreztem semmi megoldatlan és félbehagyott dolog nincs már egyáltalán az életemben, mintha 1000 éve lett volna a délutáni vidámság, kacajok, beszélgetések, koccintások és mintha újabb 1000 év telt volna el a vasárnap este óta.
Pokoli ez a fejfájás...
Megint képek. Alkonyat a vízparton, csónakosok halk siklása a nyugodt, esti
vízen, a stég, egy üres pohár eldőlve, ezüst M, telefon.
Az éjszakai égbolton nem voltak csillagok és a Hold is komiszul elbújt a felhők mögé. Rossz ómen volt, intő jel, amit kár hogy nem vettem korábban észre. Lehet csak nem akartam.
Megfogadtam, hogy semmi személyeset nem írok, de képtelenség. Hozzám tartozik és leírni sokkal könnyebb azt, amit néha nem lehet kimondani. Hol legyek önmagam, ha éppen nem itt?
De nem tagadom voltak kegyetlen kijelentéseid. Ne ijedj meg, csak számomra voltak azok. Mi lett volna 3 hónap múlva?
Valószínüleg ugyanez ami most, mondtad te.
Összeegyeztethetetlen életek. Távolság. Eltávolodás. Felejtés. És hol van az az idő, amikor
pozítvan láttunk mindent? Amikor megkérdeztem, hogy mi lesz ha a Te utad balra megy, az enyém pedig jobbra. Ilyen nem történhet meg. Akkor és ott, ez volt a legcsodálatosabb dolog, amit valaha hallottam. Nem bizonygatás, hanem ígéret. Ez pedig nem a múlt
felhánytorgatása, egyszerűen a szép emlékek megidézése.
Talán tévedtem. Hibáztam. Olyan ez, mintha nem tudnád elfogadni egy részét a lényemnek. Hozzám tartozik ez is, hogy hibázok olykor még Veled kapcsolatban is. Pedig hidd el nekem, soha nem akartam a dolgoknak ilyen
végkimenetelt szabni, meg egyáltalán véget. Így alakult, de ha tudnám hogy tehetném meg nem történtté, biztosan megtenném.
Hiszek a sorsban. Te nem. Pedig van benne valami, gondolj bele. Valahol így volt elrendelve, hogy keresztezzük egymás útjait. Valamit át tudtunk adni a másiknak. Nem tudom, hogy én mit adhattam át, lehet semmit, de én tudom mit kaptam.
Nem kezdek újabb
miértekbe és nem fogok újabb köröket futni.Sok mindent leírtam már erről, apró részletekre tagolva. Megértettem, amit mondtál, hogy te már túlléptél. Én pedig a világért sem szeretnélek ebből az állapotból kirángatni.
Azt hittem könnyebb lesz,
megkönnyebbülök a beszélgetés után, de nem. Tudom, önző gondolat ez is, szégyellem magam, de csak könnyíteni akartam a lelkemen. Vagy mi a fene...
Látod, mosolygok most is.
Egyfolytában.
Csönd.
..........................................................................................................................................................................
Körös. Rövid leszek, nincs kedvem tovább beszélni. A víz nagyon megnyugtató tud lenni, a víztükör festőisége pedig kifejezőbb mindennél. Nekem ez pont elég.
