Avagy az új szubkultúra, ami betölti mindennapjainkat. Szinglik a bevásárló központban, piacon, buszon, moziban, étteremben, filmekben. A divatos irányzat tehát mindenhol felüti a fejét. Habár a szingli kifejezés uniszex, mégis előszeretettel húzzák rá csak ránk, nőkre.
Mindmáig abban a hitben éltem, hogy szinglinek csak azokat a nőket nevezzük, akik közel járnak a 30-hoz (vagy éppenséggel már be is töltötték azt) jól fizető állásuk van, menő cuccokban járnak Cosmopolitant szürcsölni barátnőikkel. Tessék máris tele vagyok részrehajlásokkal a kérdés kapcsán és ez nem személyes probléma, a világ igenis tele van előítélettek a egyedülálló embereket illetően. Tíz ismert sztereotípiára bontható a szingli lét: munkamániás; wonder woman; szingli, aki túlságosan szeret; szingli, aki fél a férfiaktól; gonosz királynő; rendmániás; pocsék szakácsnő; a bizonytalan; a lélek, aki nem találja párját. Vallja, Patricia Gucci, a Szingli című könyv szerzője.
Téveszméimet a szingliket illetően sikerült teljesen eloszlatnom, mikor is a kezembe akadt a könyv. A könyvből kiderül, hogy bizony már egészen fiatalként is szenvedhetünk a fent említett szindrómában.
"Normális körülmények között az embernek, amíg fiatal, jól kellene bírnia az egyedüllétet. De a lányok serdülőkortól kezdve majd megbolondulnak, hogy legyen fiújuk. [...] A fiatalkor első éveiben készülünk fel az életre: de nem szükségszerűen a páros életre. [...] Mégis, észrevétlenül máris a szinglik életét élik..."
Többféle szinglit különböztethetünk meg, melyeket az író nő két csoportra oszt: választottan szingli illetve a szükségből egyedülálló.
Tényleg élhet valaki úgy, hogy azt mondja "köszönöm, nem kérek ebből a párkapcsolat mizériából?" netán, jó ürügy és a lelke mélyén csak egyet kíván, hogy ne egyedül kelljen elköltenie a vacsoráját. A hipotézisek sora végtelen, annyi azonban bizonyos, hogy vannak emberek, akik arra születtek, hogy soha nem élhetnek magányosan: őket kitűnő természettel áldotta meg a sors, "életük párjának" minden (rossz) tulajdonságát elnézik, mindent együtt csinálnak a "nagy Ő-vel" ám képtelenek egyedül lenni és élni. Míg olyanok is vannak, akik éppenséggel erre hívatottak, nem a magányra kell itt gondolni rögtön, mert általános tévhit, hogy magányos vagy, ha nincs senkid. Pedig nem feltétlenül a szerelem jelenti a megváltott jegyet az egyedüllét érzésének szabadulásától.
Sokszor észre sem veszi az ember és körülveszik: a család, a barátok és jó ismerősök végtelen sora. Tehát az élete ennek értelmében igenis lehet teljes.
"Minden nővel legalább egyszer megesett már élete során, hogy egyedül maradt: ez egyáltalán nem tragédia. Sőt, egy időre talán azoknak is jól jönne, akikkel még nem fordult elő. Mert ha az ember szingli, az egyet jelent a szabadsággal, amelyet aztán saját képére formálhat. Lássuk be: ha partnered van, nem teheted meg, hogy az egész estét uborkapakolással az arcodon kedvenc kopott, plüss tréningruhádban és gyapjúzokniban az ágyban töltöd..."
Az előítéleteket már említve, most kicsit konkrétabb dolgokat is megfogalmaznék, melyeket személyes tapasztalataimból merítek valamint ugyancsak a könyvet hívom segítségül. Nem egyszer álltam már buszra várva megállóban úgy, hogy mellettem egy ifjú pár, bimbózó szerelmük ékes bizonyítékát mutatták meg egymás szájában. (Isten bizony, semmi cinizmust nem rejt ez a megállapítás.) Valakit nem érdekel, valaki megbotránkozik, valaki megmosolyogja afféle "fiatalság bolondság" aspektussal. Én a "mindenkinek magánügye" felfogással azonosulok leginkább, mivel valószínűleg hasonló helyzetben, én is szorgosan tanulmányoznám a másik nyálmirigyének összetételét. Mégis felháborító, mikor lesajnáló pillantásokat intéznek a szerelmes párok tagjai az ember lányára, ha éppenséggel egyedül várja a buszt, mintegy szemükkel üzenve, hogy "majd Te is találsz valakit és nem kell egyedül ácsorognod". Mintha ki sem tehetnénk a lábunkat úgy az utcára, hogy ne kísértessük magunkat valakivel.
"Ha választottan vagytok szinglik, előttetek a világ. Nem esik majd nehezetekre minden alkalommal újra meg újra megerősíteni, hogy igenis tökéletesen érzitek magatokat független nőként. Nem könnyű dolog, de meg lehet birkózni vele. Valójában leginkább az irónia és a szkepticizmus megy majd az idegeitekre, amivel "bizarr" életmódotokat mások figyelik. A valódi leküzdendő ellenség az az érzés lesz, hogy a többiek, főleg a férfiak, azt hiszik, hogy kényszerből éltek így [...] azért kényszerültetek önálló életre, mert nem találtatok egyetlen férfiút sem, aki többé-kevésbé megfelelt volna nektek. Általában ez a séma."
Én például a Szex és New Yorkon nőttem fel és valósággal faltam (és falom is) az emancipációt hirdető női magazinokat. Megépítve ezzel saját felfogásomat és nézetemet az egyedülálló és párkapcsolati témát illetően. De a konklúzió az, hogy nincs tanulság.
Eszméim meginoghatatlanok voltak, egy fordulópontig. Amikor nevetve mondtam, hogy "ugyan nekem semmi szükségem senkire, nem akarom, hogy bármiben is korlátozva legyen az életem." Szinte szállóigévé vált tőlem ez a mondat. Mondhatjuk úgy, amerre mentem hirdettem a hitvallásomat.
Persze utána változott minden. Most újra tanulnom önmagamat. Keresem, aki voltam. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, ha nem vagyok szentimentális.
Mindmáig abban a hitben éltem, hogy szinglinek csak azokat a nőket nevezzük, akik közel járnak a 30-hoz (vagy éppenséggel már be is töltötték azt) jól fizető állásuk van, menő cuccokban járnak Cosmopolitant szürcsölni barátnőikkel. Tessék máris tele vagyok részrehajlásokkal a kérdés kapcsán és ez nem személyes probléma, a világ igenis tele van előítélettek a egyedülálló embereket illetően. Tíz ismert sztereotípiára bontható a szingli lét: munkamániás; wonder woman; szingli, aki túlságosan szeret; szingli, aki fél a férfiaktól; gonosz királynő; rendmániás; pocsék szakácsnő; a bizonytalan; a lélek, aki nem találja párját. Vallja, Patricia Gucci, a Szingli című könyv szerzője.
Téveszméimet a szingliket illetően sikerült teljesen eloszlatnom, mikor is a kezembe akadt a könyv. A könyvből kiderül, hogy bizony már egészen fiatalként is szenvedhetünk a fent említett szindrómában.
"Normális körülmények között az embernek, amíg fiatal, jól kellene bírnia az egyedüllétet. De a lányok serdülőkortól kezdve majd megbolondulnak, hogy legyen fiújuk. [...] A fiatalkor első éveiben készülünk fel az életre: de nem szükségszerűen a páros életre. [...] Mégis, észrevétlenül máris a szinglik életét élik..."
Többféle szinglit különböztethetünk meg, melyeket az író nő két csoportra oszt: választottan szingli illetve a szükségből egyedülálló.
Tényleg élhet valaki úgy, hogy azt mondja "köszönöm, nem kérek ebből a párkapcsolat mizériából?" netán, jó ürügy és a lelke mélyén csak egyet kíván, hogy ne egyedül kelljen elköltenie a vacsoráját. A hipotézisek sora végtelen, annyi azonban bizonyos, hogy vannak emberek, akik arra születtek, hogy soha nem élhetnek magányosan: őket kitűnő természettel áldotta meg a sors, "életük párjának" minden (rossz) tulajdonságát elnézik, mindent együtt csinálnak a "nagy Ő-vel" ám képtelenek egyedül lenni és élni. Míg olyanok is vannak, akik éppenséggel erre hívatottak, nem a magányra kell itt gondolni rögtön, mert általános tévhit, hogy magányos vagy, ha nincs senkid. Pedig nem feltétlenül a szerelem jelenti a megváltott jegyet az egyedüllét érzésének szabadulásától.
Sokszor észre sem veszi az ember és körülveszik: a család, a barátok és jó ismerősök végtelen sora. Tehát az élete ennek értelmében igenis lehet teljes.
"Minden nővel legalább egyszer megesett már élete során, hogy egyedül maradt: ez egyáltalán nem tragédia. Sőt, egy időre talán azoknak is jól jönne, akikkel még nem fordult elő. Mert ha az ember szingli, az egyet jelent a szabadsággal, amelyet aztán saját képére formálhat. Lássuk be: ha partnered van, nem teheted meg, hogy az egész estét uborkapakolással az arcodon kedvenc kopott, plüss tréningruhádban és gyapjúzokniban az ágyban töltöd..."
Az előítéleteket már említve, most kicsit konkrétabb dolgokat is megfogalmaznék, melyeket személyes tapasztalataimból merítek valamint ugyancsak a könyvet hívom segítségül. Nem egyszer álltam már buszra várva megállóban úgy, hogy mellettem egy ifjú pár, bimbózó szerelmük ékes bizonyítékát mutatták meg egymás szájában. (Isten bizony, semmi cinizmust nem rejt ez a megállapítás.) Valakit nem érdekel, valaki megbotránkozik, valaki megmosolyogja afféle "fiatalság bolondság" aspektussal. Én a "mindenkinek magánügye" felfogással azonosulok leginkább, mivel valószínűleg hasonló helyzetben, én is szorgosan tanulmányoznám a másik nyálmirigyének összetételét. Mégis felháborító, mikor lesajnáló pillantásokat intéznek a szerelmes párok tagjai az ember lányára, ha éppenséggel egyedül várja a buszt, mintegy szemükkel üzenve, hogy "majd Te is találsz valakit és nem kell egyedül ácsorognod". Mintha ki sem tehetnénk a lábunkat úgy az utcára, hogy ne kísértessük magunkat valakivel.
"Ha választottan vagytok szinglik, előttetek a világ. Nem esik majd nehezetekre minden alkalommal újra meg újra megerősíteni, hogy igenis tökéletesen érzitek magatokat független nőként. Nem könnyű dolog, de meg lehet birkózni vele. Valójában leginkább az irónia és a szkepticizmus megy majd az idegeitekre, amivel "bizarr" életmódotokat mások figyelik. A valódi leküzdendő ellenség az az érzés lesz, hogy a többiek, főleg a férfiak, azt hiszik, hogy kényszerből éltek így [...] azért kényszerültetek önálló életre, mert nem találtatok egyetlen férfiút sem, aki többé-kevésbé megfelelt volna nektek. Általában ez a séma."
Én például a Szex és New Yorkon nőttem fel és valósággal faltam (és falom is) az emancipációt hirdető női magazinokat. Megépítve ezzel saját felfogásomat és nézetemet az egyedülálló és párkapcsolati témát illetően. De a konklúzió az, hogy nincs tanulság.
Eszméim meginoghatatlanok voltak, egy fordulópontig. Amikor nevetve mondtam, hogy "ugyan nekem semmi szükségem senkire, nem akarom, hogy bármiben is korlátozva legyen az életem." Szinte szállóigévé vált tőlem ez a mondat. Mondhatjuk úgy, amerre mentem hirdettem a hitvallásomat.
Persze utána változott minden. Most újra tanulnom önmagamat. Keresem, aki voltam. Hosszú távon sokkal kifizetődőbb, ha nem vagyok szentimentális.
Az idézetek Patrizia Gucci, Szingli c. könyvéből származnak.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése