this is the life...

Egy gyújtó kattanás törte meg a kora esti levegő monoton hallgatását. A távolból egy tovaszáguldó vonat zúgása hangzott fel. A szobából Amy hangja áradt ki az örvénylő éjbe: "this is the life". Majd újra csend. Szereti a csendet, mivel szerinte mindig elbájoló, ám ezúttal kegyetlenül lebegett a cigaretta burjángzó füstjével a lány feje fölött. Álmatag tekintete megállapodott egy villany pózna lámpáján. Mélyet szívott a cigiből, néhány másodpercig a füstöt tüdejében tartva. Pillantása ellágyult, valahol nagyon messze járt... Talán egy ködös novemberi éjszaka képe rémlett fel és egy fás, fűszeres egyben erőteljes illat vonta ölelő karjaiba gondolatban...
Most elindulnék és mennék, mennék meg sem állnék. Talán találkoznánk, talán nem. Ezúttal nem tétováznék.
A józan ész bölcs szavára avagy az őrületbe kergető érzelmekre érdemes hagyatkozni? Mi ez az egész? Valami morbid és kegyetlen hencegése a sorsnak netán a legfelemelőbb érzés, ami olykor hatalmába kerítheti a lelket?
Szeretném hinni, illetve tudni, hogy a második opcióról van szó, de félek (és rettegek) hogy az első feltevés lesz ismételten az igaz.


Tényleg ez az élet?

"...Én sose tetszettem magamnak. [...] És az a legnagyobb baj, hogy valami kábulatban vagyok, és gyakran magam sem értem, amit írok... Szeretem ezt a vizet, a fákat, az eget, érzem a természetet - szenvedélyt kelt bennem, ellenállhatatlan vágyat arra, hogy írjak..."

Csehov: Sirály