egy kicsit eltűnök

Késő februári fény áradt a tágas szobába. Hallani lehetett az ereszen végig guruló esőcseppek tompaságát. Egyszerre volt nyugtató és zavaró. Valahonnan zene szólt andalítóan a maga dübögős (vagy dühös) ritmikusságával, mégis vezette a kezet. Szavakat és mondatokat szült.

A gondolkodás fárasztó, a fantáziálás bénító. Görcsbe rendezi a szöveteket és az izmokat. Gúsba köt, eláll a lélegzet, elpattan egy ér. Hullámzás és száguládás az átívelő mindenségen. Megfoghatatlan mindenség. Elérni nem lehet, csak lihegve fájó oldallal kergetni az örökkévalóságig.

Esernyős emberek lépdelnek az áttetsző esőfüggönyben.

Életek! Álljatok és várjatok meg!

Szeretnék egy esernyős ismeretlenné válni a mindenségben. Csendesen vonulva, kizárva mindent.

ui.: mélyen bugó, buja torokhang. szeress!

in bed with somebody

Folynak az emlékek képekbe zsúfolódva. Mi miért történt és miként lesz? Nem érdemes ilyesmire választ keresni, de találni sem.

Száguldjunk végig a múlton. Nevessünk és sírjunk ahol kell!

Nincs ihlet, a lány leroskadt az ágyra és egy gyors mozdulattal a párna alá furakodott. Sötét és hideg ágynemű huzat illat. Illat. Ezt jobb lenne elfelejteni. Képzelt illatok, valóságos illatok, keverednek finoman és pofátlanul.

Komolytalan küzdelem az ágyneművel, majd torzonborz hajjal emelkedik ki. Körülnéz, mellette magazinok, könyvek (bejelölve a fontos részekkel), zsebkendők halma, üres bögrék, és egy lázmérő hever szanaszét. A kupac tetején egy vibráló telefon, szemöldöke magasba szökken, ránctalan homlokkal csodálkozik a készülék képernyőjére. Megmakacsolt arckifejezéssel teszi vissza a telefont a halomra. Elfordul, majd egy hirtelen mozdulattal kapja füléhez.

x: félszavak vagy vezeklés?

y: vezeklés.

x: mindjárt gondoltam...

beszélj hozzám!

"Mindig tökéletesre és hűvösre sminkelt arca most elmázoltnak tűnt, akár egy prostié, és azt ordítozta: kegyetlenül és puszítóan szerelmes vagyok..."

Alig pár perce ütöttem fel, máris érzem, hogy egy élet köszön vissza rám. Telis-tele keserű öniróniával, lélekbúvárkodással, szenvedéssel és szenvedéllyel. Kell nekem, szeretem. Kelleni fog minden este, hogy végig csináljam a másnapot, hogy mosolyogjak és éljem az életemet.

Egy könyv finom oldalai között bújt el a telefon. Egy ismeretlen arcú lány vadul gépel és lebiggyesztett ajkakkal koncentrál a telefonra.

Tényleg szánalmasak vagyunk mi Nők!

Szia Szonja!

"Most minden idegvégződésével azt sürgette, hogy szólaljon meg a telefon. És ez utálattal töltötte el. Úgy várakozott, ahogy - mióta Bell feltalálta a távbeszélő készüléket - nem tanácsos várni. A makacs sóvárgás lefékezi a hangsebességet. A nők többsége nincs tisztában ezzel a törvényszerűséggel, talán ezért várnak 1876 óta ostobán a férfiak hívásaira. És mert egyre csak félnek. Hogy nem szerzik meg, amit akarnak. Vagy hogy elveszítik, amijük van. A pánik állapotában várakozni a legnehezebb.
A csend, amely körülvette a nappaliban, egyenesen és koncentráltan a férfitól érkezett. Rá lehetett ismerni. Ez az ő senki máséval össze nem téveszthető csendje.
Karcos, lényegre törő, földbe döngölő..."

frontvonal

Hát mit mondjak? Uralkodik a vasárnap esti melankólikus hangulat, unalmas zenéket hallgatok és közben kattog az agyam.
Kérem kapcsolja már ki valaki rajtam az álmodozás feliratú gombot. A meggyőzés nehézkes, de biztosan halad előre.



Valahol a szerelem tényleg egy csatatér én pedig a frontvonalban állok. Ha nem is igazából, de had lőjjem le az "ellenséget". Teljesíteném a feladatot és megkönnyebbülnék. De még mennyire...

pénteki semmi

Áll a rezzenéstelen sötétség a szobában. Finom anyagú paplannal burkolom be magamat. Egészen közelről egy recsegő hangszóró fújtat cinikusan figyelmeztetve "fuckin' love song". Gyors mozdulattal állítom be a bántó magány akkordjait. Kiabálnék ebben a hangtalan sötétségben.

Nem jó!

Újraindítom a számot, mert igazából szeretem én... Visszabújok a biztonságot adó ágyba. Pár perc töprengés után elfordulok a hideg faltól. Nagyokat pislogok a rám nehezedő éjszakában. Hirtelen valami csillámló tárgy keresztezi a sarokra tévedt pillantásom.

Fürgén pattanok fel az ágyról és gyors mozdulattal ragadom ki a tompa környezetből a cipőt.

Bántja a tapintásom a sok pici fényes kövecske, de olyan szép... Felállítom magammal szembe az asztalra. Mamám mindig azt mondja, hogy nem szabad cipőt tenni az asztalra. Haragot jelent... Ostoba babonák... Függök tőlük. Mindegy, most lényegtelen.

Lassan ereszkedem egymagasságba a szépséges tűsarkúval. Figyelmesen szemléljük egymást, amíg reflexszerűen nem fogom meg és viszem ki az erkélyre. Olyan büszkén foglalja el helyét a korláton, én pedig dagadok a büszkeségtől, hogy viselni fogom.

Előkaparok egy cigit, meggyújtom. Nem túlzás, de ezúttal a füst minden atoma megnyugtat.

Émelygek belülről. Már megint a szentségesen kétséges állapot. Vajon mi lesz...?

sz: jó lesz, nem?

ő: talán...

sz: talán??

ő: mit vársz? a rohadt életbe térj magadhoz! nem úgy lesz, ahogy szeretnéd, nem úgy, ahogy elképzelted.

sz: már régen elvesztem...

ő: tudom, hogy mit akarsz, tudom, hogy kit.

súlyos csönd.

sz: jó döntés lenne?

ő: naív vagy.

sz: jó döntés lenne?

ő: te mit gondolsz?

sz: bassza meg! a legjobb!

ő: tényleg elvesztél!

Méghogy nem a cipő a nő legjobb barátja, őszinte meg kell hagyni és... nincs és.

Kár kínoznunk egymást, visszahajítom a sarokba. Kinyitom a szekrényt és a kezembe fogok egy ismeretlen táskát. Őt nem kérdezem. Félek, hogy mit mondana...

Megdöbbent a gyávaság és megrémít az érzelmek áramlata.

Igaz dolgok hangoztak el, a nagy semmitől kár várni a megváltást.

(esti) kellemetlenkedés

13:15
Figyelem a némaságot és hallgatom a mozdulatlanságot. Kell egy kis emelkedettség a minden napos már megszokott kellemetlenkedés után. Égek belülről és izzok kívülről. Hideg a pillantásom, hideg a leheletem, hideg a tapintásom. Hidegek az érzéseim...
Jól esik a hideg és élvezem a keserű eszpresszót, lassan őrlöm meg a jeget a fogaim között. Elgondolkodom. Hiszünk mi még egymásban...?

22:06
Minden baj forrása az a szeptemberi délután. Az X közepe, az utak kereszteződése. Forgassuk vissza az időt. Kérlek, tegyük meg!
Hogy bánok-e valamit? Nem. Visszhangzik a szoba a "nemektől", majd a csend veszi át a békés uralmat. A csend és néhány színes kép egy napról. Egy nap eseményei, amik talán soha nem is történtek meg, csak egy csitri képzeletében élnek. Kissé ábrándos és melankólikus tekintettel mélyed könyvébe.
Látszik, hogy a gondolatai egészen máshol járnak. Bízik abban a különös telepátiában. Magához ragadja a telefont. Hátha... Az arca hirtelen felhőssé válik. Viharfelhők. Viharos érzelmek... Ugyan. Már régen nem hisz ő sem bennük, nem hiszek én sem.
Ügyetlen mozdulattal eldobja a telefont. A bánatos arc egyszeriben egészen ellágyult. Lassacskán egy illat körvonalai rajzolódtak ki. Buján, őrjítően. Olyan illat, amely űzi az embert a szenvedélybe. Megáll a levegő, csak az illat lebeg itt fátyolosan, kéjes sóhajokat vonva maga után. A lány lehunyva szemét, elfordítja az arcát, mégis tisztán olvashatóak le gondolatai.
Hűvös téli éjjelen elmosódó fénypontok incselkednek a messzi távolban. A víztükör sima, a nyugalom tombol. Csak egy motorbúgás töri meg az ordító némaságot. A hideg estét hirtelenjében fülledtség és pára tölti be...
Nem akarok vészmadár szerepében tetszelegni, de ébredj fel te kis csitri!!!!
.......................................................................................................................................................................................
Miért nem tudok értelmes mondatokat alkotni azokról az órákról??

mcCaffe. gőzölgő kávék. burjángzó füst. halványan pislákoló erőtlen napsugarak. utak. kocsik. "magasnyomású". latyak. code! kincsek. száguldás. "spontán" találka. cd. ablakok. code! hajbaj. piacolás. BUUUUM!

az semmi!!

Ez már megint az a nap. Már megint az az éjszaka. Már megint az a könyv van a kezemben. Már megint azt a számot hallgatom. és már megint nem csinálok semmi értelmeset.



...bevallom az én szememben felettébb szürke lett a táj.

pont egy februári éjszaka

Nem vagyok a testemben, mintha a hús bonyolult tömege egy alagsori teremben ragadt volna. A lélek messze szállt...
Futva és kimerülve hajszol valamit. Egy érzést, ami fáj és éget. Túlmutat az elmén, ez már másfajta küzdelem.
"Simogató" utazás ez, ami könnyen felőröl egy elveszett, tébolytan kiáltozó parányi lelket.

Könnycseppek találkozása a papírral. Nem lehet nélkülök gondolkodni...

Időtlen utazás vette kezdetét, de a cél mindig változik.
Olyan ez, mintha az ember örökké tranzit váróban ücsörögne és várná, hogy felszálljon a járata.
Érdemes egyáltalán új célok felé indulni? Mondjuk, hogy az, hisz a remény éltet minden száguldó lelket...



Az érzések félelmekké válnak, ami idővel könnyen az ember gyenge pontjává éleződhet ki... (ezt idézhetitek tőlem, bár egyáltalán nem nagy szám.)

vasárnap este. megint!

Létezik a telepátia! Érzed, amikor a másik gondol rád és bumm pittyeg a telefon...
Helló duálom!

Attól tartok most ildomosabb lenne, ha elhallgatnék, hiszen ez ugyanolyan vasárnap, mint a többi... Monoton, szürke és felemésztő. Párnák között hánykolódva, álomból felocsúdva, majd ismét elszenderülve nem lehet élni!!


Vesszen az emancipált lélek??
Csak mondja már valaki, hogy jó lesz!!!

lesz ez még így se!

magasra nyúló árnyék a havas földön. hiány, cigaretta, lámpák fénye. szomorú péntek este, sivár érzés. nem akarok írni, nem akarok gondolkodni. filmet nézek, filmben élek. álmodom örökké.

lesz ez még így se...



szeretnék egy Melvint.