Alig pár perce ütöttem fel, máris érzem, hogy egy élet köszön vissza rám. Telis-tele keserű öniróniával, lélekbúvárkodással, szenvedéssel és szenvedéllyel. Kell nekem, szeretem. Kelleni fog minden este, hogy végig csináljam a másnapot, hogy mosolyogjak és éljem az életemet.
Egy könyv finom oldalai között bújt el a telefon. Egy ismeretlen arcú lány vadul gépel és lebiggyesztett ajkakkal koncentrál a telefonra.
Tényleg szánalmasak vagyunk mi Nők!
Szia Szonja!
"Most minden idegvégződésével azt sürgette, hogy szólaljon meg a telefon. És ez utálattal töltötte el. Úgy várakozott, ahogy - mióta Bell feltalálta a távbeszélő készüléket - nem tanácsos várni. A makacs sóvárgás lefékezi a hangsebességet. A nők többsége nincs tisztában ezzel a törvényszerűséggel, talán ezért várnak 1876 óta ostobán a férfiak hívásaira. És mert egyre csak félnek. Hogy nem szerzik meg, amit akarnak. Vagy hogy elveszítik, amijük van. A pánik állapotában várakozni a legnehezebb.
A csend, amely körülvette a nappaliban, egyenesen és koncentráltan a férfitól érkezett. Rá lehetett ismerni. Ez az ő senki máséval össze nem téveszthető csendje.
Karcos, lényegre törő, földbe döngölő..."
ámen!
VálaszTörlés