Hirtelen tűnt fel, a semmiből. Magas volt, barna haját néhány ősz hajszál szőtte át. Kinyúlt fehér trikót és fekete nadrágot viselt. Szürke kardigánjára egy hanyagul feldobott sálat tekert. Művész ember volt, aki úgy nézett ki, mintha egyenesen Párizsból érkezett volna. Vékony, finom keze volt, mondhatni nőies. Magam előtt láttam, ahogy az ecset vonásaiból megszületik a kép. Félhomály van a poros kis padlás szobában. Dohány füst gomolyog, boros poharak és régi
Vogue magazinok számai hevernek szerte a padlón. A manzárd tetők fölötti Párizs panorámája leírhatatlan. Az utca sarokról a tangó harmonikás bohókás akkordjait viszi a szél le egészen a Szajnáig. Szerelmes párok bújnak össze asztalaik felett a
Cafe de
Flor-ban. Részeg emberek tántorognak a macskaköves lámpákkal megvilágított utcákon. És az Eiffel torony, ahol minden kezdődik és végződik...
Mintha villám ütés ért volna, tértem magamhoz a kábulatból. Ruganyos, határozott léptekkel a sajtok felé indult. Miután kiválasztotta a megfelelőt, két baguettet tett egy-egy papír tasakba. Ezután a borok között válogatott, szakavatottan. Látszott rajta, hogy tudja milyen a jó bor. Testes, száraz bordeuxi fehérbor mellett döntött.
A tekintetét rám szegezte, átható pillantással mért végig. Máskor tolakodónak nevezném, az efféle leplezetlen "megbámulást", de ez más volt. Egy pillanat volt csupán és nem volt ebben semmi különös, kivetnivaló vagy éppen rossz. Mintha két eltévedt lélek találkozott volna össze.
Amilyen gyorsan feltűnt, olyan hamar el is illant. Utoljára visszanézett, majd elővett egy cigarettát, meggyújtotta és eltűnt. Visszatért a padlás szobába alkotni. Én pedig ott maradtam, újabb álom képekkel megint.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése