Anna Karenina

Sokáig szórakoztattuk egymást. Monumentális és hatalmas mű, emészteni kell és megérteni a sorok mögötti lényeget. Egyszerre mesél el mindent az életről, a lélekről és az emberről magáról. Az első könyv elején úgy éreztem megtaláltam az új irodalmi főhősnő idolomat Anna személyében. Az orosz társadalom krémjéből kitűnő és sugárzó nő. Aki már egy olyan korban felismerte, hogy nem helyes életforma, ha úgy éli az életét, ahogy azt a társadalom és az etikett szabályai elvárják: valós érzelmek nélkül.
Mit lehet fölróni neki? Boldog akart lenni, új életet kezdeni, amellett akit szeret. Soha nem könnyed szerelem volt az Annáé, hanem alattomos, ami lassacskán a mindent fölemésztő szenvedélyből szenvedésbe csapott át. Az őrület határáig sodorta Annát és szörnyű véget érő élete is ennek tudható be. A moszkvai és szentpétervári társasági élet fényes csillaga, hulló csillagként hanyatlott le.
Na persze, míg Anna az őrületbe kergette magát a másik félnek mindent megbocsátottak. A társaság tárt karokkal fogadta újra kegyeibe Anna szerelmét, Vronszkij grófot. Mi ez megint, ha nem a női lét bizonytalanságának beismerése, helyzete egyenrangúságának nyílt megtagadása? Anna kisugárzása, szépsége és műveltésége egyszerre adta megkapó személyiségét, olyannyira, hogy a mű olvasása közben, az olvasó fejében csak ez az egy gondolat fogalmazódhat meg, hogy "bárcsak olyan lennék, mint Anna Arkagyevna". A könyv végére érve Anna világa, lelke megfordul, kifordul önmagából. Az esztelen féltékenységbe őrül bele, és az egykor sugárzó lényű Anna már csak árnyéka önmagának. Így a kedves olvasó is elfordul tőle, hiszen a boldogtalanság senkinek nem kell.
A mű többi szereplőjéről nem beszélek, ugyanis számomra Anna lénye annyira áthatotta Tolsztoj alkotását, hogy felesleges megemlíteni bárkit is mellette. Mindemellett nem elhanyagolható információ, hogy a többi szereplő is igen kiforrott személyiséggel bír és majdcsak mindegyik személynek volt valódi mondanivalója. (Nem beszélve Levinről, aki az eszményített férfit testesíti meg a könyv során világ nézetével.)
A művel hiteles kor rajzot kaphatunk a 19. századi Oroszország társadalmáról, politikai berendezkedéséről és világ nézetéről.
Végül pedig, a mű lezárása igen reális. Nagyon is életszerű. Nincs holtomiglan tartó boldogság, Anna számára ennek a földi életnek nincs tovább értelme. Az olvasó mégsem érezheti magát elveszve, szépen letisztul minden és mindenki megtalálja lelki békéjét. Tolsztoj műve nemcsak az orosz irodalom gyöngyszeme, de örökérvényű igazságokat is hordoz magában, az ostoba közhelyeket mellőzve.



"Vannak emberek, akik ha bármiben is szerencsés vetélytársa akadnak, a benne levő jótól készek tüstént elfordulni, s csak a rosszat látják benne. Vannak aztán, akik, ellenkezőleg, épp azt a tulajdonságot akarják a boldog vetélytársban látni, amellyel legyőzte őket, s fájdalomtól elszoruló szívvel csak a jót keresik benne..."

"Mintha nem tudná, hogy maga az élet nekem; nyugalmat azonban nem ismerek és nem adhatok; magamat, a szerelmemet... igen. Nem tudok külön gondolni magára s magamra. Maga és én, egy nekem; nyugalomra azonban nem látok sem a magam, sem a maga számára lehetőséget. A kétségbeesést, a boldogtalanságot, azt lehetségesnek látom, és lehetségesnek a boldogságot; milyen boldogságot!... Vagy lehetetlen talán?"