[...]

Most lehetetlen koncentrálnom. Nem érdekel a romantika irodalma, az új izgalmas könyv, amibe belekezdtem (!?), a la vie en rose. Próbáltam, tényleg próbáltam figyelni, de most nem megy. Nem erőltetem. Megpróbálok aludni, de attól tartok, hogy egész éjjel meredt szemekkel a sötét plafont fogom bámulni. És mi értelme lesz? Nem sok, újra végig játszódik a nap, pörögnek a képek, először lassan, részleteire bontva, majd gyorsan.
Igyekeztem minél több mindent megfigyelni. Kapucni és szemüvegek. Mi vagyunk? Dehogy. Nem beszélve arról, hogy ügyetlenül (én balga) itthon felejtettem. Pedig ez valamiféle közös bennünk, Te szereted nézni rajtam, én pedig szeretem viselni. Egy láthatatlan páncélt von közénk, de így nélküle nehéz volt. Minden szót óvatosan megformálni, majd kiejteni. Figyelni a reakciódat, az érzéseidet. Mestere vagyok, de most nem tudtam mit mondani. Olyan... huncut vagy!! Megnehezíted a dolgomat. Nagyon is és ez baj.

[we heart it]