Hol van az a pont, amikor egy ember azt mondhatja elég, nem akarom tovább? Mikor van vége az életünknek és mikor kezdődik egy másik? Miért születünk meg? Mi célja annak, hogy itt vagyunk ebben a hatalmas térben?
Miért találkozunk emberekkel? Miért keresztezik az utunkat és mi miért keresztezünk más életeket?
Miért küzdünk? Mi értelme, ha egyszer csak úgy elveszíthetünk mindent? Mi értelme a társadalomból kivetve létezni, majd egy ponton túl megszűnni?
Múltja van, szép volt anno minden. Megjárta Párizst és még ki tudja hány helyet. Elveszett. Elveszített valakit... és képtelen visszatalálni önmagához.
Nem találkoztam még soha ilyen kedves emberrel. Mélyen megérintett a története és a személyisége. A szeme beszédesebb volt mindennél, a miénkbe könnyeket csalt.
Mesélt és ráébresztett valamire.
Eddig minden pirkadatkor vártam az alkonyatot. Bíztam és hittem az álmokban és az emlékekben. Az éjszaka szép és elbűvölő, túlságosan is... Megtéveszt a csillagokkal borított köntöse, de most látom a hajnal első sugarait. Pirkad!!
"Kisasszonyok hány órát mutat a Notre Dame?"
/community.livejournal: sensuality art/
/we heart it/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése