április 3. vasárnapja

mikor virágba borulnak a fák, akkor leszel a legboldogtalanabb..

Megmagyarázhatatlan okokból vonzódom ehhez a naphoz. Pedig micsoda dolog ez, megfogadtam, hogy amíg élek utálni fogom a vasárnapokat. A Nap sugarai magasan jártak az égen. Melengetve a lelket és feledtetve a bú nehézkes, feltörő hullámait. A lágy szellő valahonnan a bimbózó fák rügyeinek illatát szállította. Vidám gyermek zsivaj az utcáról, püffögő autók.

Tényleg nehéz elengedni, amit el kell? Talán nem...

élet valahol

A 3 napos némaságokat mindig meg kell koronázni valami egészen briliáns bejegyzéssel. Törvényszerű. De! Nem fog menni, soha nem megy..

Ma talán nem elmélkedem, filozófálok az élet nagyszerűtlenségéről, csak közlöm a tényeket. Már ha menni fog.

Még a szemem előtt játszik a macis függöny. Fertőtlenítő szag, csöpögő infúzió, eszméletvesztés... Lázálmok, képzetek egy elképzelt árnyékról. Az arcára már nem is emlékszem, pedig tényleg szép arca volt. Bájos és olyan piszkosul kifinomult, valahányszor a szemembe nézett elszégyeltem a saját egyszerű semmilyenségemet. Nyílvánvalóan erre idővel ő is rájött. Nyílvánvalóan.

Fehér köpenyek suhogása, meg nem történt vizitek, víz ízű levesek. Élet valahol. Mindennapos életképek, nekem ritkaságszámba megy. Szerencsére.

Betegségek, szenvedések, kínok. Milyen osotobaságnak tűnik ilyenkor a szív lelki gondja.. Milyen semmiségnek tűnik a csalódás. Mégis.. valahol a lélekben indult ez a betegség is, diagnosztizálhatjuk a fizikai tüneteket, a kiszáradást, mondhatjuk, hogy csak rosszkor voltunk, rossz helyen meginni egy koktélt.. Badarság.

nem fontos, mint ahogy semmi nem az

Idegesen dobolt ujjaival a fedetlen asztalon. Körülötte könyvek, muszáj megemlíteni, hogy nem is akármilyenek, az irodalom remekei: Tolsztoj, Dosztojevszkij és Mikszáth. Számára mégis csak az utolsó a legkedvesebb. Talán most először ébredt fel benne valamiféle hazafi öntudat. Ugyan! A másik kettőt fél a kezében tartani, fél a történeteiktől. Fél a sötétségtől és a csendtől.

A lakás nyugodt volt, olyan monoton zajok tették még békésebbé, mint a zúgó mosógép, valamint a kintről beszűrődő időszakos utcazaj. Számára mindez fel sem tűnt.

Ki tudja zárni a lármát, éppen úgy, mint a némaságot. Valamiféle félmosoly játszott az arcán. Végtelen iróniába és gúnyba esően. A telefon és a laptop egyszerre kezdtek pittyegni. Mi az? Hirtelen mindenki őt akarja? Téves riasztás, kisanyám. Megelégelték a közvetítő szerepet, úgy döntöttek lemerülnek. Hallatlan.

Én azért sajnálom Őt. Ki, ha nem én? Együttérzek vele, látom a minden napjait, érzékelem a pillanatnyi érzelmi állapotát.

Hirtelen állt fel az asztaltól, most következik az "elszívok egy cigit az erkélyen" jelenet.

Az a sok dohányzás, az nem fog jót tenni neki. Hiába mondom unos-untalan, csak azért is pöfékel, mint egy gyár kémény. Meg nem is nagyon bírom a füstöt. Mikor megkérdezem, hogy "miért?", a füstöt tüdejében tartva válaszol: "vagy kiért?". Látod ez is egy alternatíva, pedig erős lány Ő.

Mikor láttam utoljára úgy igazán boldognak? Már nem emlékszem. Nemrégiben volt egy időszak, amikor nem volt maga alatt. Élte a mindennapjait, és minden este mosolyogva aludt el. Még azt is mondta akkoriban, hogy "a hasamban ez a különös érzés..". Pedig mindig két lábbal áll a földön, soha nem hallottam tőle efféle giccses kijelentéseket, de változik az ember..

Egyszeriben vége lett a mosolygásnak, nem tudni mi történt. Nem mond semmit. Teszi amit kell, de már nem olyan, mint azelőtt. Tegnap este mindössze ennyit mondott: "Jól vagyok, bassza meg!" És kiment a teraszra rágyújtani.

hamvadó cigarettavég a montremarton

Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el.
Voltam én, boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító,
Most a szobámban magam vagyok én, merengek a múltak ütemén.

Hittem néked, s ezernyi csókban égett a nyár,
Égben, szívben azóta ősz van, már késő jár, az én időm lejár
Hamvadó kis fehér parázs, megremeg az éjben, úgy veri a láz
Nyugszik a tálca hamus peremén
Az ő sorsa pontosan enyém.

Zene szól az éjben már valahol, a Hold fenn az égen jár.
Szívem, mint az expressz, úgy zakatol, állomásnál majd megáll.
A szív az mindent nem birhat el, holnap talán az sem fáj,
Ha szembejössz, és nem is szólsz, énhozzám.

Inspirál a cigarettafüst, a rekedtes hang és a díva megjelenése kezében a hosszú szipkával. Cseng a levegőben a szó: cigaretta. Mennyi művészt ihlethetett meg a cigaretta burjángzó füstje? Ha művész lennék a házam a Montmartre-on emelkedne a manzárdt tetők között Párizs fölé. A földön régi Vogue magazinok hevernének és üres, poros boros üvegek árválkodnának az ablak párkányon. Hazaérve a Szajna parti sétáról karcos Edith Piaf lemez emelkedne a lejátszóba, a tiszta hamutál és pohár egyaránt megtelne...

A párizsi éjszakából kóbor macskák éhes nyávogása, szerelmes párok szeretkezésének kéjes sóhajai, részeg emberek kiabálása, a kávézókból kiszűrődő életvidám zsivaj törné meg a rekedt dallamokat a bohém padlás szobában.

A vásznon hamarosan kirajzolódna az ismert szobácska minden körvonala, csorbítva a jellegzetes hangokat és illatokat..

zúg a csend

Patakokban folyik a könny a szemeiből. A nyakán nem incselkedik már parfümillat, sós víz vette át a mámor helyét. Még több fájdalmat akar, ordít a zsigereiben, bőrét karmolja véresre.
Fulladozás az agressziótól és a kilátástalanságtól. Nincs felsorolás, fájdalmas lenne. A világ undorító és semmi jóságot nem rejt magában.
Folyton képmutatunk, folyton azt mondjuk, hogy kész, vége, befejeztem. Továbbléptem. Mi az igazság? Mikor tudjuk, hogy életünk szakasza egy szerencsésebb periódusba lép? Létezik ilyen állapot egyáltalán? Képzeljen el ide mindenki ezer bizonytalan kérdőjelet!


ui.: a fekete macska füstfelhőjében akarok ülni, miközben régi férfimagazinok felett görnyedezünk..

baby

Félelmetes, hogy milyen gyorsasággal adják át a kilincset egymásnak a hónapok. Ismeretségek kötettnek és barátságok mennek szét a hónapok ideje alatt.

Immáron egy hónap a Világ! Oda is és vissza is.

Elkezdődött a visszaszámlálás.

Bye Bye Baby!

gyors post az élet

Egy merő görcs ez a silány test. Ökölbeszorított kézzel és görcsös izmokkal próbálkozik feloldani a testi-lelki feszültséget. Undorító látvány.
A remegő kéz száguldva alkot... Alalktalan csillagformákat vés a combjába. Piros a toll, akár a kisírt szem és a vénákból kitoluló vérpatak.
A fizikai fájdalom most megbénítja a gondolatfolyamot. A görcs már az agyban tanyázik.
Milyen furcsa is az emberi agy és milyen különleges is egyben. Az agy az irányító központ, az értelem forrása. Jóformán az agy adja ki minden egyéb testrésznek és szervnek a parancsot. Információt szállít és benyomást rögzít. Illatokat jegyez meg, képeket raktároz és emlékeket tárol.
Az agy működtet mindent, parancsolja hát meg neki valaki, hogy a percenként átalagosan 72-őt dobbanó szervet hibernálja! Felejtse el a berögzült illatokat és benyomásokat! Szűnjön meg az érzelmi funkciója, szorítkozzon az alapfeladatára! Végül felejtsen el szenvedni, legyen közönyös megközelíthetetlen és széttörhetetlen!!


Ott lent, a falról visszatükröződő gyötört arcot kellett volna szétzúzni, letörölni az arcára tetovált ordító üzenetet, hogy mennyire mérhetetlenül boldogtalan.

most nincs

Ez is csak ugyanolyan este, mint a többi. Először izgalmas, majd lassanként egyértelművé válik a valóság. Megjelenik az üresség és felüti fejét a leírhatatlan rossz érzés belül. A szomorúság a leghűségesebb társ a világon. Keresve sem találhat az ember odaadóbbat.

Messze jár. Hát ez fáj.

A rossz álmokból mindig felébredünk, kérem ébresszen fel valaki!

majd éjszaka

Ma nincs megállás. Ülni kell, elszívni egy fél doboz cigit, majd felállni és elindulni. Nyugatató beszélgetések, füst, ismerős hely, kedves hely.. Indulás a következő állomásra, a végtelen éjszaka csendességében. Kocsik száguldanak, valahol Rick kiabál a recsegő rádióból, megtöri a monoton hallgatást. A megérkezés a pillanata. Elvarázsol, csillagos az ég. Kívánlak..

Ez a majdnak az éjszakája. Majd, majd, majd... Mi lesz majd??

Majd lesz valahogy, de most akarjuk... most azonnal!

ui.: csak még egy kicsit, kérlek!

párbeszéd a semmiről és a mindenről

- Gondolkodom a semmiről. :)

- Az életre gondolsz?

- Részben, hogy milyen is ha épp nem szeret.

- Csodálom azokat, akik a sors kegyeltjei! Hogy érdemelték ezt vajon ki? Azokat pedig tisztelem, akiknek szintén szar az élet, de erősek tudnak maradni és felülemelkednek a problémáikon...

- Én nem akarok gyenge lenni, csak utálom várni a csodát. De egyszer csak eljön...

- Igazából nem vagyunk gyengék! Csak néha megtörünk a problémáink súlya alatt, mert emberek vagyunk. Esendőek. Nem tudunk mindent elviselni. Talán pont ezért nem jön a csoda, mert annyira várjuk. Várjuk a megváltást a problémáinktól. Pedig előbb magunkon kellene segíteni...

- Hát segítsünk!

- Ezt csak mondani könnyű... Nem tudom hogyan kell.

- Sodródni az árral jobb.

- Nem tenni semmit? Csak hagyni, hogy fogyjon az idő? Nem éreznéd elvesztegetettnek??

- Nem félek az időtől. Hiszem, ha valahol valóban el van rendelve a sorsom, úgy fog történni minden, ahogyan annak lennie kell.. Ha pedig nem lesz semmi, akkor egyszerűen el kell fogadnom, hogy ez a megfogalmazhatatlan helyzet mellékvágány volt az életemben.

- Én félek az időtől... és bánt és idegesít, hogy véges. Miért nem lehet megállítani? Csak egy kicsit... Szeretnék kikerülni ebből az ördögi körből. (...) Jó lenne csak úgy élni korlátok nélkül és hinni, hogy sosem ér véget az, ami igazán el sem kezdődött.

- Ha függsz az időtől, nem kerülhetsz ki. Magába szív, felemészt. Nem akarok ebben a semmiben élni. (...) Nem olyan, mintha a világ felesküdött volna és csak olyan dolgokat helyez ide, ami csak bizonyos emberekre lehetne értelmezhető?

- (...) a világ mindig olyan dolgokat seper elénk, amik végesek... Ízelítőt ad ezekből, majd elérhetetlenné teszi. Mégis néha csak egy karnyújtásnyira van tőlünk a boldogság, de olyankor is ég és föld távolságra. Miért?

- Annyit változott az élet néhány nap alatt... Éjszakák, kocsikázások, beszélgetések. Most csend.

(...)

- Ez butaság, te is tudod! Mondtam már neked, hogy akármit érzel az soha nem lesz szánalmas!!

- ugyanolyan büszke, mint te ezt ne feledd!

(...)

- megbocsátanám a büszkeségét, ha nem sérti meg az enyémet.