mosoly

Televíziót nézek, de mást látok magam előtt, monitort bámulok, de nem a képernyőre koncentrálok. Fájdalmasan pörög egy filmtekercs előttem. Te vagy a színész, én pedig a statiszta. Elképzelem a jelenetet, és pörög tovább a film. Mindent látok tisztán és szótlanul fülelek. Ez nem látomás, hanem valóság.

A nyitott ablakon át zene szól a szomszédból, érdes férfi nevetéssel vegyítve. Csak a férfiak nevetése őszinte, a nők mosolya mindig hamis. Mindig nevetünk, csilingelően és dallamosan. Rejtőzködünk a kacaj mögé, lefedjük a valóságot. Szerepet játszunk, a férfi magát adja. Öblös nevetése betölti a levegőt, megtölti lelkét, nőre vigyorognak csak íly módon.

Én pedig most mosolygok, őszintétlenül.

Megrekeszt a négy fal, képtelenség jelenleg itt ülni. A teraszra megyek, kezemben a jó barát, aki egy gyújtókattánsra éled fel. A terasz minden pontján cigarettáztam már, itt sem nyugszom. Nehézkesen indulok le a lépcsőn, a nedves fűbe lépek, kilépek papucsomból és mezítláb sétálgatok a talajon. Csiklandozza a bőremet a hűvös esti szél. A vidám szellő hangokat és fényeket szór szét mellettem. Minden benyomásból egy érkezik meg a legtisztábban. Egy karcos, tiszta, megkülönbözheteletlen férfi sóhaj, amit a mámor beteljesüléséből szállított a ropogós, nyári szellő.

tükrökről újfent

Ódon és pajkos fénybe vonják a csillagok a teret. Lágy dallamok hullámoznak a levegőben, cigaretta füst száll bágyadtan az ég felé. Frissítő szellő rohan megállíthatatlanul a város épületei között. Elmúlt 10 óra, magányosan ücsörgök egy padon, buszra várva. Kellemes este, beszélgetései, nevetései és élcelődései után kissé megfáradva adom át magamat a gondolatoknak. Számtalan bejegyzés őriz ilyen gondolatmagvakat, de valljuk be megunhatatlan, én pedig bevallom, hogy soha nem tudok a gondolatok kusza szövései nélkül élni. Minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy ezúttal megfejtem a titkot, valójában pedig egyre távolabb kerülök a misztériumtól. Már könnyebb a helyzetem, tényleg, ez nem ámítás, de valahol elveszve létezem és most nevetek magamon és a nagy szavaimon.

Nem tudom megérteni, hogyha minden tompítható akkor maga az érzés és a kötődés miért nem?

Kimerülten várom a választ, hátha okosabb lehet bárki és bármi. Emberek, tárgyak.

Farkasszemet nézünk, én pedig cinikusan vonogatam a vállamat..

annyira egyformák vagytok, találkozott a lelketek ebben a világban, de tükröt tartotok egymás felé...

Én megpróbáltam kilépni, de egyszerűen nem megy, kötődöm a múlthoz és a csíkos nadrágokhoz...

sky and sand

Léteznek emberek, akiktől egyszerűen képtelenek vagyunk távol tartani magunkat. Ők azok, akik soha nem lépnek ki az életünkből, mert talán nem is akarjuk, hogy elhagyjanak minket. Lehet ők sem akarják. Elképzelhetetlen a létünk nélkülük, ez már komoly baj, igen az.
Ha a sors irányítja életünket, mi a célja az olyan személyekkel, akiket jobb lenne nem is ismernünk, de mégis itt hagyja előttünk, karnyújtásnyira vagy egy ölelésre. És miért nem kellünk nekik? Miért hagy a sors játszani? Ez már nem játék, de valahol mégis minden az marad. Mindörökre.



erőt!

viszlát ma.

Mi bántja a nőt? Egy dolog és persze sok egyéb, de ha az az egy kártékony nem létezne, bizonyosan a többi sem jelentene problémát. Kimondjam én vagy kimondjátok ti? Cinizmus? Ugyan édeseim, ez az undorító valóság!
Valahol egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. Higgyétek el én sem szívlelem, hogy folyamatosan végletekben beszélek, de jelenleg ez az életem. Az életemről írok és az álmaimról, az álmokat ezúttal azonban törölni kell, mert valljuk be itt már ideje felébredni. Folyamatosan hiszem, hogy egy nap mindez átfordul valami egészen különlegesbe és alkalmam lesz megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Nevettek? Tudom sokat írtam erről, de felesleges ennek a történetét is megnyitni, új dolgokra mutatna és az talán egy másik post kellene, hogy legyen. A mai viszont nem erről szól, hanem a kőkemény valóságról elképzelések nélkül, mindössze a puszta tényekről.
Fáj a baszott életbe, tényleg fáj! Eloszlott a ködös fátyol, ami eddig édesen pátyolgatott, talán szükség volt erre, hogy elmozdítsa az életemet, hogy tovább gördüljön a sorsom... De a fenébe is még mindig átkozottul hiszek a sorsban.
Kavarog a fejem két üveg bor után. Sodor a szellő és ölükbe kapnak a felhők. Nyugszik a Nap, kel a Hold, búcsúznak egymástól. Szélsebesen robog a busz, elmosódik a táj, akár az érzelmek legbelül. Új palettát fest a természet, sűrű, zöld fűszálak és lombos fák táncolnak édesen a késő délutánban.
Idős úr támaszkodik megfáradtan az ablak mellett, mélázik az elmúlt évek felett, egy pillanatra a szeme még könnybe is lábad, de csak a huzat volt, semmi más. A látszat nem mindig a valóság.
Mellettem középkorú nő ül, arca kifejezéstelen, tekintete unott. Talán soha nem ért hozzá meleg, simogató férfikéz. A számra csapok, ez tabu, talán egyszer ő is megunt várni valakire..
Átellenben fiatal, frissen érettségizett lányok viháncolnak, mintha semmi gondjuk nem lenne az életben, vidámak és felszabadultak, mindkettő arcát tökéletes keretbe foglalja fekete hajkoronájuk. Arcuk kedves, de nem finom. Szépek, de nem bájosak.
Szemben egy átlagos harmincas nő telefonál, telefonbezsélgetései alatt megtudtam egész életét. Néha kínosan pillantott fel, hogy vajon mennyi információ érkezett el hozzám szombati randevúja pikáns részleteiből. Ne izguljon kedves!
Az igazán izgalmas és érdekes dolgok száguldó jűrműveken történnek. Beszélgetések, viták, incselkedések, viccelődések, megannyi megnyilatkozása a kapcsolatoknak és a kommunikációnak. Néha azonban jobb kívülállóként szemlélni az életet és hátatfordítani saját magunknak!

Most világgá kell mennem! A Dunába dobni ezt a hatalmas érzést magamból és megvárni, amíg kellő távolságra taszítja a hömpölygő víz.
Irónikus az élet, amikor a legmesszebb kellene lennem, akkor leszek a legközelebb..

elképzelt, édes pillanat

Nem tűzöm fel a hajamat, belekap a szél. Ez már a második ma.
Nem a cigaretta insipirál már, nem. A zene. A zenénk, ahogy tetszik.
Tegnap repülő szállt az égen, csíkos napozó ágyon feküdtem. Gondolatban ültem rajta, messze repített a tegnapból a mába.
Lehunyom a szemem történetet képzelek, a történetünket, ahogy tetszik.
Harmadjára is véget ért a szám, vajon tudják az utcán kerékpározók, a sétálók vagy a szomszédok, hogy miért indul immár negyedjére. Biztosan nem.
Egy rég elfeledett szám következik a playlisten. Egy régi történeté, más állapot volt, más eseményeket éltünk akkor..
Belekap a szél a hajamba, gyújtó kattan, édes szőlőlevet kortyolok, füst száll az ég felé.
Ostoba fecsegés és tettek, lányok ez nem így működik, annál sokkal különlegesebb és megmagyarázhatatlanabb helyzetet kell teremteni. Nevetek, mert megköveteli a kötelesség, pedig belül igazából rettegek. Csak a pillanatomat ne vegyétek el, legalább egyszer az életben! Az elképzelt édes, pillanatot.

in the air

A végkimerülés szele, amikor nem érzünk mást, csak a különös érzést a gyomrunkban. Az illatunk gabalyodik össze, a bőrünk hűvös érintése találkozik. Nem bírok tovább beszélni, görcsösen kapaszkodom, ziláltan lélegzem, kiszáradt a szám.
és akkor most felteszem a kérdést: vége lesz ennek valaha?

elfáradt éjszaka a júniusban

Ez egy más este. Teljesen józan, ezáltal kiábrándító. Nem fedi le a gondolatokat az alkohol, nem kábít a cigaretta füst. Poharakat emelünk a magasba, majd isszuk ki belőle a megváltást. Mert ez segít, ugyan!

Két lány ül az üvegasztal felett. Ketten maradtak, a harmadik hazament, hogy cselekedjen, hogy bizonyítson. Ez az élet, hogy ne álljunk meg. Könnyű kimondani, és ízekre boncolni. Értékeljük már mi is, talán későn. Talán nem. Szeretünk, talán már későn. Talán nem.

Üldözzük a sorsot, mert nincs nyugvás, csak kérdések, akire senki nem válaszol, mert nem tud vagy nem is akar. Nehéz a belenyugvás, a felejtés. Nehéz a tudat, hogy nem lehet elég jó az ember lelke egy másik léleknek. Nem elég jó a teste. Nem elég jó semmiképpen sem.

A csalódásért élünk, senki ne tagadja, mert készakarva kergetjük! Lehet így kell, lehet, hogy nem. Ki tudja? Senki. Összefüggés nélküli, zavaros tézisek.

Májusból júniusba fordult az idő. Felejtésből emlékezésbe csöppenve. Álmokból ölelésbe és illatba futva. Hazaérkezve a messzeségből.

Tükör előtt állok, egyedül. Van valami az arcban, ami visszatekint, nincs rajta hiba, sima és egyszerű. Csillog a szeme. Varázslat ez, de lassacskán lekerül a tökéletesség illúziója, lemosható. Már nem fedi az arcot alapozó, nem vonja kedves csillogásba a szemet a csillámporos szemhéjpúder, nem kacérkodik kihívóan rúzs a száján. Ez már valóság, már nem szép, tele van bőrhibákkal, anyajegyekkel, pöttyökkel. Üvölt a nyugtalanság róla. Taszító a valóság..

Én akarlak ölelni és mélyen magamba szívni az illatod! Akarom a hangod és arcod! Akarok mindent, ami te! Törölnöm kellene, de nem teszem, mert ez a legmélyebb tudatból tört fel. Őszinte és tiszta. Ez az a megfogalmazhatatlan állapot, amit képtelen voltam megmagyarázni.

Mostmár tudom, elkésve.

"your voice is soul of paris"

Tényleg nem bánok semmit, és újrakezdném az egészet, néhány szánalmas hónapért...



"-Milyen tanácsot adna egy nőnek?
E.P.: Hogy szeressen!
-Egy fiatal lánynak?
E.P.: Hogy szeressen!
-És egy ötéves kislánynak?
E.P.: Hogy szeressen..!"

bujaság az ablakrésen

Buja májusi szellő tör utat magának az ablakrésen a fülledt szobába. Napok óta minden a fülledtségről és a páráról szól. Ki tudja miért? A szerelmesek hónapját éljük, ilyenkor talán nem tiltott, ami egyébként az.

Furcsa, izgalmas, távoli...

Utálatos dolog, hogy elmúlt a tél, elmúlt a hűvös, dermesztő hideg. Átvette a helyét a melegség, mégis hidegebb minden, mint valaha.



mert furcsa, érdekes és annyira távoli már. kegyetlen sors...

jelentéktelenségekről sokadjára

Zajos és sietős léptek, telik az idő, és mindjárt itt a busz. Sok mindent kell még addig megbeszélni...

Néhány másodperces vallomás, ami zúg és sietve próbál segítséget kérni. Már nincs értelem, csak szavak, félmondatok, felsejlő gondolatok. Tanács van. Annyira alaktalan és megfoghatatlan már az a személy, aki most beszél és a szavak is omolva bomlanak ki száján. A sötét hajú ismerős arc, hallgat és bólint, mindketten előhúznak a félig üres dobozukból egy szál cigit. Meggyújták és beszélnek valami egészen különösről, nem is hallani, az utca zaja, a száguldó járművek tompítanak hangjukon. Talán nem is szabad megtudni miről beszéltek, lehet lényegtelen is. Lehet és talán!

Egy mondat lebegett gyilkosan a fejük felett: "tényleg annyi a lényeg, hogy zárd ezt az egészet el a lelked legmélyére..!"

Itt már tényleg lehetetlen más opció, hát akkor úgy legyen!