"your voice is soul of paris"

Tényleg nem bánok semmit, és újrakezdném az egészet, néhány szánalmas hónapért...



"-Milyen tanácsot adna egy nőnek?
E.P.: Hogy szeressen!
-Egy fiatal lánynak?
E.P.: Hogy szeressen!
-És egy ötéves kislánynak?
E.P.: Hogy szeressen..!"

bujaság az ablakrésen

Buja májusi szellő tör utat magának az ablakrésen a fülledt szobába. Napok óta minden a fülledtségről és a páráról szól. Ki tudja miért? A szerelmesek hónapját éljük, ilyenkor talán nem tiltott, ami egyébként az.

Furcsa, izgalmas, távoli...

Utálatos dolog, hogy elmúlt a tél, elmúlt a hűvös, dermesztő hideg. Átvette a helyét a melegség, mégis hidegebb minden, mint valaha.



mert furcsa, érdekes és annyira távoli már. kegyetlen sors...

jelentéktelenségekről sokadjára

Zajos és sietős léptek, telik az idő, és mindjárt itt a busz. Sok mindent kell még addig megbeszélni...

Néhány másodperces vallomás, ami zúg és sietve próbál segítséget kérni. Már nincs értelem, csak szavak, félmondatok, felsejlő gondolatok. Tanács van. Annyira alaktalan és megfoghatatlan már az a személy, aki most beszél és a szavak is omolva bomlanak ki száján. A sötét hajú ismerős arc, hallgat és bólint, mindketten előhúznak a félig üres dobozukból egy szál cigit. Meggyújták és beszélnek valami egészen különösről, nem is hallani, az utca zaja, a száguldó járművek tompítanak hangjukon. Talán nem is szabad megtudni miről beszéltek, lehet lényegtelen is. Lehet és talán!

Egy mondat lebegett gyilkosan a fejük felett: "tényleg annyi a lényeg, hogy zárd ezt az egészet el a lelked legmélyére..!"

Itt már tényleg lehetetlen más opció, hát akkor úgy legyen!

útmutató magunkról, hozzánk!

Két ismerős arcú lány sétál zaklatottan az esti szürkületben. Az egyik álarcot visel, a másik arca, pedig elmázolt. Az elmázolt arcúnak a lehelete már alkoholos, szaggatva beszél érzésekről. Az álarcos lány türelmesen hallgatja, ki tudja hanyadjára is fültanúja az elhangzott, messze szálló szavaknak. Néha megtorppanak, hogy mélyet szívhassanak cigijükből. Az elmázolt arcú beszél valamit, nem is érteni igazából, mindössze ennyit lehet kivenni: "nem érdekel már semmi". Újabb slukkal füstöt enged tüdejébe, majd kétségbeesetten fújja ki és meghúzza a boros üveget. Ennyi most az élet, egyik percből a másikba csöppenve létezni. A pillanat hevében nem gondolni a másnapra. Elfelejteni a lassan vánszorgó napokat, és az éjszakának élni.
Pontosan értik mire gondol a másik, amikor tekintete ellágyul, csakis a"kábító csókra". Mire, amikor szemük elködösödik, és könnycseppek gördülnek le álarcos vagy éppen elmázolt arcukon. Mire, amikor egy illat finom felhője lebeg körülöttük.
Mit akarunk mi? Élni. Miért? Hogy szeressenek minket, feltétel nélkül. Hogyan érjük el mindezt? Pörgessük vissza az időt. Bár megtehetnénk.
Kapaszkodj belém te álarcos, nevető lány! Mit számít, hogy miként, csak éljük túl az életünket!

fuckin' reality

Hűvös éjszaka volt vagy csak a lány fázott az ablakpárkányban kuporodva, nyomorultan és kiszolgáltatottan. Keserevesen sírt. Suhanó árnyak állták körbe, beszéltek hozzá, ő pedig figyelmesen tanulmányozta valamennyit, szavaikat magába szívva próbálta erősíteni lelkét. A szavak gyógyító ereje, a megértés puha simogatása, az együttérzés ölelése. Talán mind-mind ezernyi köszönöm, ezernyi hála rebegetés, de ez már nem a ti hibátok, hanem a lányé, aki sírva könyörög a sorsnak még egy utolsó esélyért.

Hűvös éjszaka van most is. Látszik a lehelet a májusi szürkületben. Mi ez, cigaretta füst vagy a sóhaj körvonalazódása a levegőben? Párás volt a buszon az ablak, párás, akár egy autóban a hideg téli éjjeleken. Képzetek magunkról, amik végül valahol elszakadtak. Elképzelem újra, ez a nap ennek lett szentelve. A régmúltnak.

Mélyről érkeznek a sóhajok, tovább szállnak a füsttel, csakúgy, mint valamennyi emlék.

Nincs meleg, de most éget a lét. Kínoz a gondolat és a tehetetlenség. Megbolondít a belenyugvás és a felejtés. Gyűlölöm, hogy a múltról kell beszélni. Gyűlölöm, hogy erről beszélek.

Párás a mai éj. Kísérts meg! Kérlek!

nevető lányoknak, magunknak!

Már csak múló emlék, semmi egyéb. Nem több, nem kevesebb. Annyi mindenről tudnék még beszélni. Már sehol nincs maradásom, nincs érdekem. Egy vodka martini felett, cigarettázva írnék most, ha tehetném. De erről szól az élet, a csupa feltételről, a bizonytalanságról. Létünk értelmetlenségéről. Már lassan megtelik a könny csatorna, igen, talán már potyognak is a cseppecskék, finoman és búsan emésztve az arcomról a húst. Lassan és fájdalmasan.
Dübörgést akarok, az érzést, hogy egy pillanat és kiszakad az az elfáradt lelkem. Ott akarok most létezni, ahol nem számít, hogy mit rejtenek a gondolatok és az érzések.
Táncolni szédülten, öntudatlanul az alkohol mámorától. Megfulladni az idegen csókoktól, amik semmit nem érnek, csupán a pillanat hevében szállítanak a vad mámorba.

Felejteni akarom az arcot, ami kísért. Nem emlékszem a vonásaira, de abban a pillanatban minden annyira pontosan rajzolódik a lézer fényektől karisszolt sötétségben. Kiszakadva a névtelen karjaiból futnék az arc felé. Csak egy ölelést koldulnék és egy sietős csókot lehelnék a nyakszirtjére, oda ahol a legjobban érződik az illata.

Nem kérnék többet, csak egy ölelést, ami az idők végezetéig tartana!

Everything is beautiful, beautiful, beautiful, beautiful, beautiful..
Everything is beautiful..
Let the music carry you..
Maybe I will follow you, forever!

Nowhere else I'd rather be,
When you're lying next to me..
Let the music carry us, together!


ui.: te álarcos nevető lány! magasba fogjuk holnap éjszaka emelni a poharunkat és koccintunk "magunkra!". hallom az üveg koccanást és a hitetlen nevetésünket. lassacskán fölemésztjük magunkat...
te álarcos nevető lány! olvass figyelmesen, ez rólad is szól, és a kibaszottan elcseszett életünkről!

május 4.

Egy ideje nem írok, mert írtam amikor kellett. Jól esik a simogató hallgatás. Nem írok, mert nem akarok. Nem gondolkodom, csak lélegzem. Minél inkább több idő telik el a megtelt papíros átadása óta, annál szabadabb egy lélek. Az én lelkem.
Szégyellem magamat, talán életemben először a leginkább, mintha meztelenre vetkőztem volna, valaki előtt, a múltam része előtt. Talán hiba volt, mert azt a megismerhetetlen valakit kedvelete. Igen, még ez is meglehet. Nem baj, már nem számít, lekerült az álarc, felfedtem érzéseket, gondolatokat, inspirációkat. Könnyebb egy következő szakaszba lépni.
Szokatlan az új, szokatlan az állandó bizonytalanság, a régen oly jól megszokott biztos helyett.

"Sokat töprengek azon, hogy miért kell különböző embereket megismernem az életben. Mi a célja? Végtére is, hiszek a sorsban, hiszem, hogy okkal történik minden. Legyen az akár jó vagy rossz..

(...)

Talán tényleg egy vallomás lett, talán tényleg egy semmitmondó levél és 3 perc az életből.

Sz!

Sz."

...................................................................................................................................................................................................

ui.: hiányzott már a féktelen nevetés.

vigyél messze május, vezess a Nap felé!

3 perc az életből

Hát eljött ez is. Hivatalosan. Sajnálom, szörnyű akkoris. Szerettem minden percet, emlékezzünk a szépre! Nem írok többet, mert minden újabb szó hiábavaló lenne, lezárom, így: Sz!



ui.: 3 percet kérek az életedből!

1992. április 27., 21:20

18 éve ilyenkor születtem meg, egy hétfői este, 21:20-kor. Mit sem sejtve a majdani ködös jövőről. Jól volt ez így, boldog voltam. Most nem vagyok az, de az élet tele van hullámvölgyekkel. Szerettem a mai napot, de utáltam az egyetlen egy mocskos jelenetet a napból.

Úgy szeretném tudni, hogy mi lesz ezután... Hogy mi lesz az életemmel?

utoljára kívánok valamit és elfújom a gyertyákat!