viszlát ma.

Mi bántja a nőt? Egy dolog és persze sok egyéb, de ha az az egy kártékony nem létezne, bizonyosan a többi sem jelentene problémát. Kimondjam én vagy kimondjátok ti? Cinizmus? Ugyan édeseim, ez az undorító valóság!
Valahol egyszer mindennek vége kell, hogy legyen. Higgyétek el én sem szívlelem, hogy folyamatosan végletekben beszélek, de jelenleg ez az életem. Az életemről írok és az álmaimról, az álmokat ezúttal azonban törölni kell, mert valljuk be itt már ideje felébredni. Folyamatosan hiszem, hogy egy nap mindez átfordul valami egészen különlegesbe és alkalmam lesz megfogalmazni a megfogalmazhatatlant. Nevettek? Tudom sokat írtam erről, de felesleges ennek a történetét is megnyitni, új dolgokra mutatna és az talán egy másik post kellene, hogy legyen. A mai viszont nem erről szól, hanem a kőkemény valóságról elképzelések nélkül, mindössze a puszta tényekről.
Fáj a baszott életbe, tényleg fáj! Eloszlott a ködös fátyol, ami eddig édesen pátyolgatott, talán szükség volt erre, hogy elmozdítsa az életemet, hogy tovább gördüljön a sorsom... De a fenébe is még mindig átkozottul hiszek a sorsban.
Kavarog a fejem két üveg bor után. Sodor a szellő és ölükbe kapnak a felhők. Nyugszik a Nap, kel a Hold, búcsúznak egymástól. Szélsebesen robog a busz, elmosódik a táj, akár az érzelmek legbelül. Új palettát fest a természet, sűrű, zöld fűszálak és lombos fák táncolnak édesen a késő délutánban.
Idős úr támaszkodik megfáradtan az ablak mellett, mélázik az elmúlt évek felett, egy pillanatra a szeme még könnybe is lábad, de csak a huzat volt, semmi más. A látszat nem mindig a valóság.
Mellettem középkorú nő ül, arca kifejezéstelen, tekintete unott. Talán soha nem ért hozzá meleg, simogató férfikéz. A számra csapok, ez tabu, talán egyszer ő is megunt várni valakire..
Átellenben fiatal, frissen érettségizett lányok viháncolnak, mintha semmi gondjuk nem lenne az életben, vidámak és felszabadultak, mindkettő arcát tökéletes keretbe foglalja fekete hajkoronájuk. Arcuk kedves, de nem finom. Szépek, de nem bájosak.
Szemben egy átlagos harmincas nő telefonál, telefonbezsélgetései alatt megtudtam egész életét. Néha kínosan pillantott fel, hogy vajon mennyi információ érkezett el hozzám szombati randevúja pikáns részleteiből. Ne izguljon kedves!
Az igazán izgalmas és érdekes dolgok száguldó jűrműveken történnek. Beszélgetések, viták, incselkedések, viccelődések, megannyi megnyilatkozása a kapcsolatoknak és a kommunikációnak. Néha azonban jobb kívülállóként szemlélni az életet és hátatfordítani saját magunknak!

Most világgá kell mennem! A Dunába dobni ezt a hatalmas érzést magamból és megvárni, amíg kellő távolságra taszítja a hömpölygő víz.
Irónikus az élet, amikor a legmesszebb kellene lennem, akkor leszek a legközelebb..

elképzelt, édes pillanat

Nem tűzöm fel a hajamat, belekap a szél. Ez már a második ma.
Nem a cigaretta insipirál már, nem. A zene. A zenénk, ahogy tetszik.
Tegnap repülő szállt az égen, csíkos napozó ágyon feküdtem. Gondolatban ültem rajta, messze repített a tegnapból a mába.
Lehunyom a szemem történetet képzelek, a történetünket, ahogy tetszik.
Harmadjára is véget ért a szám, vajon tudják az utcán kerékpározók, a sétálók vagy a szomszédok, hogy miért indul immár negyedjére. Biztosan nem.
Egy rég elfeledett szám következik a playlisten. Egy régi történeté, más állapot volt, más eseményeket éltünk akkor..
Belekap a szél a hajamba, gyújtó kattan, édes szőlőlevet kortyolok, füst száll az ég felé.
Ostoba fecsegés és tettek, lányok ez nem így működik, annál sokkal különlegesebb és megmagyarázhatatlanabb helyzetet kell teremteni. Nevetek, mert megköveteli a kötelesség, pedig belül igazából rettegek. Csak a pillanatomat ne vegyétek el, legalább egyszer az életben! Az elképzelt édes, pillanatot.

in the air

A végkimerülés szele, amikor nem érzünk mást, csak a különös érzést a gyomrunkban. Az illatunk gabalyodik össze, a bőrünk hűvös érintése találkozik. Nem bírok tovább beszélni, görcsösen kapaszkodom, ziláltan lélegzem, kiszáradt a szám.
és akkor most felteszem a kérdést: vége lesz ennek valaha?

elfáradt éjszaka a júniusban

Ez egy más este. Teljesen józan, ezáltal kiábrándító. Nem fedi le a gondolatokat az alkohol, nem kábít a cigaretta füst. Poharakat emelünk a magasba, majd isszuk ki belőle a megváltást. Mert ez segít, ugyan!

Két lány ül az üvegasztal felett. Ketten maradtak, a harmadik hazament, hogy cselekedjen, hogy bizonyítson. Ez az élet, hogy ne álljunk meg. Könnyű kimondani, és ízekre boncolni. Értékeljük már mi is, talán későn. Talán nem. Szeretünk, talán már későn. Talán nem.

Üldözzük a sorsot, mert nincs nyugvás, csak kérdések, akire senki nem válaszol, mert nem tud vagy nem is akar. Nehéz a belenyugvás, a felejtés. Nehéz a tudat, hogy nem lehet elég jó az ember lelke egy másik léleknek. Nem elég jó a teste. Nem elég jó semmiképpen sem.

A csalódásért élünk, senki ne tagadja, mert készakarva kergetjük! Lehet így kell, lehet, hogy nem. Ki tudja? Senki. Összefüggés nélküli, zavaros tézisek.

Májusból júniusba fordult az idő. Felejtésből emlékezésbe csöppenve. Álmokból ölelésbe és illatba futva. Hazaérkezve a messzeségből.

Tükör előtt állok, egyedül. Van valami az arcban, ami visszatekint, nincs rajta hiba, sima és egyszerű. Csillog a szeme. Varázslat ez, de lassacskán lekerül a tökéletesség illúziója, lemosható. Már nem fedi az arcot alapozó, nem vonja kedves csillogásba a szemet a csillámporos szemhéjpúder, nem kacérkodik kihívóan rúzs a száján. Ez már valóság, már nem szép, tele van bőrhibákkal, anyajegyekkel, pöttyökkel. Üvölt a nyugtalanság róla. Taszító a valóság..

Én akarlak ölelni és mélyen magamba szívni az illatod! Akarom a hangod és arcod! Akarok mindent, ami te! Törölnöm kellene, de nem teszem, mert ez a legmélyebb tudatból tört fel. Őszinte és tiszta. Ez az a megfogalmazhatatlan állapot, amit képtelen voltam megmagyarázni.

Mostmár tudom, elkésve.

"your voice is soul of paris"

Tényleg nem bánok semmit, és újrakezdném az egészet, néhány szánalmas hónapért...



"-Milyen tanácsot adna egy nőnek?
E.P.: Hogy szeressen!
-Egy fiatal lánynak?
E.P.: Hogy szeressen!
-És egy ötéves kislánynak?
E.P.: Hogy szeressen..!"

bujaság az ablakrésen

Buja májusi szellő tör utat magának az ablakrésen a fülledt szobába. Napok óta minden a fülledtségről és a páráról szól. Ki tudja miért? A szerelmesek hónapját éljük, ilyenkor talán nem tiltott, ami egyébként az.

Furcsa, izgalmas, távoli...

Utálatos dolog, hogy elmúlt a tél, elmúlt a hűvös, dermesztő hideg. Átvette a helyét a melegség, mégis hidegebb minden, mint valaha.



mert furcsa, érdekes és annyira távoli már. kegyetlen sors...

jelentéktelenségekről sokadjára

Zajos és sietős léptek, telik az idő, és mindjárt itt a busz. Sok mindent kell még addig megbeszélni...

Néhány másodperces vallomás, ami zúg és sietve próbál segítséget kérni. Már nincs értelem, csak szavak, félmondatok, felsejlő gondolatok. Tanács van. Annyira alaktalan és megfoghatatlan már az a személy, aki most beszél és a szavak is omolva bomlanak ki száján. A sötét hajú ismerős arc, hallgat és bólint, mindketten előhúznak a félig üres dobozukból egy szál cigit. Meggyújták és beszélnek valami egészen különösről, nem is hallani, az utca zaja, a száguldó járművek tompítanak hangjukon. Talán nem is szabad megtudni miről beszéltek, lehet lényegtelen is. Lehet és talán!

Egy mondat lebegett gyilkosan a fejük felett: "tényleg annyi a lényeg, hogy zárd ezt az egészet el a lelked legmélyére..!"

Itt már tényleg lehetetlen más opció, hát akkor úgy legyen!

útmutató magunkról, hozzánk!

Két ismerős arcú lány sétál zaklatottan az esti szürkületben. Az egyik álarcot visel, a másik arca, pedig elmázolt. Az elmázolt arcúnak a lehelete már alkoholos, szaggatva beszél érzésekről. Az álarcos lány türelmesen hallgatja, ki tudja hanyadjára is fültanúja az elhangzott, messze szálló szavaknak. Néha megtorppanak, hogy mélyet szívhassanak cigijükből. Az elmázolt arcú beszél valamit, nem is érteni igazából, mindössze ennyit lehet kivenni: "nem érdekel már semmi". Újabb slukkal füstöt enged tüdejébe, majd kétségbeesetten fújja ki és meghúzza a boros üveget. Ennyi most az élet, egyik percből a másikba csöppenve létezni. A pillanat hevében nem gondolni a másnapra. Elfelejteni a lassan vánszorgó napokat, és az éjszakának élni.
Pontosan értik mire gondol a másik, amikor tekintete ellágyul, csakis a"kábító csókra". Mire, amikor szemük elködösödik, és könnycseppek gördülnek le álarcos vagy éppen elmázolt arcukon. Mire, amikor egy illat finom felhője lebeg körülöttük.
Mit akarunk mi? Élni. Miért? Hogy szeressenek minket, feltétel nélkül. Hogyan érjük el mindezt? Pörgessük vissza az időt. Bár megtehetnénk.
Kapaszkodj belém te álarcos, nevető lány! Mit számít, hogy miként, csak éljük túl az életünket!

fuckin' reality

Hűvös éjszaka volt vagy csak a lány fázott az ablakpárkányban kuporodva, nyomorultan és kiszolgáltatottan. Keserevesen sírt. Suhanó árnyak állták körbe, beszéltek hozzá, ő pedig figyelmesen tanulmányozta valamennyit, szavaikat magába szívva próbálta erősíteni lelkét. A szavak gyógyító ereje, a megértés puha simogatása, az együttérzés ölelése. Talán mind-mind ezernyi köszönöm, ezernyi hála rebegetés, de ez már nem a ti hibátok, hanem a lányé, aki sírva könyörög a sorsnak még egy utolsó esélyért.

Hűvös éjszaka van most is. Látszik a lehelet a májusi szürkületben. Mi ez, cigaretta füst vagy a sóhaj körvonalazódása a levegőben? Párás volt a buszon az ablak, párás, akár egy autóban a hideg téli éjjeleken. Képzetek magunkról, amik végül valahol elszakadtak. Elképzelem újra, ez a nap ennek lett szentelve. A régmúltnak.

Mélyről érkeznek a sóhajok, tovább szállnak a füsttel, csakúgy, mint valamennyi emlék.

Nincs meleg, de most éget a lét. Kínoz a gondolat és a tehetetlenség. Megbolondít a belenyugvás és a felejtés. Gyűlölöm, hogy a múltról kell beszélni. Gyűlölöm, hogy erről beszélek.

Párás a mai éj. Kísérts meg! Kérlek!

nevető lányoknak, magunknak!

Már csak múló emlék, semmi egyéb. Nem több, nem kevesebb. Annyi mindenről tudnék még beszélni. Már sehol nincs maradásom, nincs érdekem. Egy vodka martini felett, cigarettázva írnék most, ha tehetném. De erről szól az élet, a csupa feltételről, a bizonytalanságról. Létünk értelmetlenségéről. Már lassan megtelik a könny csatorna, igen, talán már potyognak is a cseppecskék, finoman és búsan emésztve az arcomról a húst. Lassan és fájdalmasan.
Dübörgést akarok, az érzést, hogy egy pillanat és kiszakad az az elfáradt lelkem. Ott akarok most létezni, ahol nem számít, hogy mit rejtenek a gondolatok és az érzések.
Táncolni szédülten, öntudatlanul az alkohol mámorától. Megfulladni az idegen csókoktól, amik semmit nem érnek, csupán a pillanat hevében szállítanak a vad mámorba.

Felejteni akarom az arcot, ami kísért. Nem emlékszem a vonásaira, de abban a pillanatban minden annyira pontosan rajzolódik a lézer fényektől karisszolt sötétségben. Kiszakadva a névtelen karjaiból futnék az arc felé. Csak egy ölelést koldulnék és egy sietős csókot lehelnék a nyakszirtjére, oda ahol a legjobban érződik az illata.

Nem kérnék többet, csak egy ölelést, ami az idők végezetéig tartana!

Everything is beautiful, beautiful, beautiful, beautiful, beautiful..
Everything is beautiful..
Let the music carry you..
Maybe I will follow you, forever!

Nowhere else I'd rather be,
When you're lying next to me..
Let the music carry us, together!


ui.: te álarcos nevető lány! magasba fogjuk holnap éjszaka emelni a poharunkat és koccintunk "magunkra!". hallom az üveg koccanást és a hitetlen nevetésünket. lassacskán fölemésztjük magunkat...
te álarcos nevető lány! olvass figyelmesen, ez rólad is szól, és a kibaszottan elcseszett életünkről!