Sok mindenben hiszek. Hiszek Istenben és a sorsban. Hiszem azt, hogy nem ok nélkül találkoznak emberek, nem történhet miért nélkül két ember sorsának találkozása. Nem történhet csak úgy, hogy valaki a semmiért lép az életünkbe. Egyszer megszakad a végtelenségnek tűnő folyamat, és egy idegen mellé sodor az élet egy lépcsőn.
Idegen arc, idegen ölelés, idegen csókok. Hol vagy hitem, hol van az akiben hittem? Akiről azt gondoltam, hogy lehetünk mi?
Hiszek a végzetben. Érdekes meglepetések az élettől, téged is hiszlek, magadhoz rántasz, majd eltaszítasz, szeretsz és gyűlölsz. Én pedig boldog vagyok és szenvedek. Mosolyogva sírok.
Nézz rám végzet, hívj magadhoz, ha kellek, üldözz el, ha nem! Játszunk még..?
hold és nap. fény és sötétség. álom és valóság. fehér és fekete. te és én. code és hypnose. mccaffe és ccc. mocsok és tisztaság. égbolt és föld. repülő és hajó. budapest és debrecen. zaj és csend. kettő és egy. nappalok és éjszakák. érdektelenség és bujaság. bor és víz. pirkadat és alkonyat. itt és ott. korán és későn. csók és ölelés. önmegtartóztatás és vágy. ébredés és elalvás. őrület és nyugalom. csalódás és szerelem.
Ma éjszaka egy fehér autóból jegyeztem a Hold alatt.
Ha léteznek megérzések, akkor valahol mélyen éreztelek. Ha léteznek jelek, akkor most minden jel rád mutatott. A megmagyarázhatatlan péntek hajnali álom, a különleges illat a dohányzóban délelőtt és a jól ismert sötétszínű autó a parkolóban.
Annyira letisztultnak tűnik minden, én pedig annyira vak vagyok.
Mintha mindez megtörtént volna már egyszer, fájdalmas, hogy mennyire szeretek minden percet ilyenkor. Szeretném úja és újra, szeretlek újra és újra, és hiányzol újra!
Nem tudok többet írni, ma mindent elmondtam neked.
Mire elég az életünk? Elég-e arra, hogy kellő mennyiségű boldogsággal halmozzon el, vagy inkább boldogtalanságból kapunk többet? Személyfüggő dolog ez, minden bizonnyal, ki mennyit kap odafentről.
Amikor valami rossz dolog történik, úgy hisszük ettől rosszabb nem követhezhet, illetve más nagyobb megpróbáltatás nem állhat előttünk, pedig mindig van keservesebb az éppen aktuálisnál. Az újabb problémák megismerése után, rádöbbenünk, hogy minden korábbi súlyosnak ítélt gond leértékelődik.
Ennyit, hát az aktuális ténymegállapításokról.
Éjszaka, újabb, hasonszőrű, mint mindegyik más, mégis merően hasonló. Poharakban az alkohol, kimeríhetetlen mennyiség, ki tudja ki miért iszik, fogadkozások az aznap éjszakai kegyetlen részegségre, cigaretta csikkek kupaca a hamuzóban, igénytelen disco muzsikák ordítása a hangfalból. Emberek vesznek körbe, mégis egyedül vagy, beszélgetések, mosolygások.
...és akkor tudtam azt, hogy szerettem volna, ha ott ülsz mellettem, fehér felsőben, a titokzatos parfümöd fátylában.
Ma reggel a kapun kilépve egy tócsába léptem. A cipőm vizes és sáros lett.
Mocskos az életem. Tele van szeméttel és bűzzel. Likvidálni kellene, de valami különleges módon mégis ezekhez ragaszkodom a leginkább.
Az asztalomon halomban állnak könyvek, füzetek, papírfecenik, tollak, emlékek innen-onnan és parfümök. A fotelben ruhahalmok, a földön cipők. Nincs rendszer, nem is keresem.
Valahol elmúlt minden, nemcsak a testem, de az eszem is érzékeli már. Fáradtan hajtom a fejemet a párnámra. Fázom és didergek, egy dolgot várok: a meleget.
Hideg szél süvít az arcomba, az utolsó cigarettámat gyújtom meg ma. A füstöt olyan messze kergeti a szél, mint még soha. Neszt hallok a távolból, de már nem figyelem, nem érdekelnek a ház előtt elszáguldó autók sem. Bezárom az ablakot, a függöny félig elhúzva marad. Milyen lényegtelen információ. Mennyi lényegtelen dolgot hordozhatok még magamban és magammal?
Lassan telik az idő, megfulladok és szorít a mellkasom. Újra lüktetni kezd a halántékom. Olyan ez, mint egy hosszú utazás, soha nem találok vissza magamhoz.
Hallgatok, bírom a csendet, lassan megszokom és talán még meg is szeretem.. egyszer szerettelek!
Vajon hány elsöprő erejű szerelem létezik az életünkben? Olyan, hogy megáll az idő és csak egy ember létezik számunkra az egész világon. Egy, kettő vagy akár több tucat? Hány ember képes ilyen hatalmas szenvedéllyel hatni az érzéseinkre és az életünkre? Szenvedély, de nem múló, hanem lassan lappangó. Amelyre lassan eszmélünk fel és ugyanilyen lassan tölti ki mindennapjainkat. Ám nem halványul az idővel, sőt soha nem feledhető. Nem a pillanat hevében felismerhető, a később beérő. Akinek nehezen engedünk teret lelkünkben. Fizikai és pszichikai vágy fejlődik a másik iránt. Ésszel nem definiálható. Létezik egyáltalán ilyen? Egyszer mutathat ilyet az élet, csak egy emberben találhatjuk meg mindezt. Habár az ember képes továbblépni muszájból vagy belátásból következően, mégis hiszem, hogy a fent leírtakat nem vonatkoztathatjuk több személyre, csak arra a bizonyos egyre. Ezeket a tüneteket mind közhelyekkel lehetne szemléletesen bemutatni, mert valljuk be a közhelyekben van a legnagyobb igazság. Az sem kizárható, hogy életünk nem elég ahhoz, hogy megtaláljuk a világban, de még rosszabb az, amikor a világ túl kicsinek bizonyul két ember számára és a sors egymás mellé rendeli őket, de nem a várva várt betelejesülő boldogság eszméjében. Ha tényleg létezik ilyen mély érzelmű viharos szerelem, akkor léteznie kell egyoldalú, felemésztő vágyódásnak is. Amely pusztító és felőrlő. Hiszen egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy aki számunkra a mindenséggel egyenlő, az ő számára mi is hasonló erővel bírunk. Még az is megeshet, hogy ez a megfejtése a kérdésnek, hogy épp ez teszi annyira különlegessé az ilyen lehetetlen helyezeteket, mivel mélyen jól tudjuk soha nem ölelehetjük földöntúli boldogsággal magunkhoz a mindenséget, csupán álmodjuk a lélegzetet elfojtó pillanatokat.
Zúg a fejem és hívogat az ágy. Vízszintben vagyok, szédülök is már egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy néhány óra csorgó percei alatt mi minden történt. Autó parkolt a házunk előtt, majd egy kedves arc integett felém. Elindultunk, gurultak a kerekek alattunk, mi pedig lehúzott ablakok mellett figyeltük az elsuhanó tájat. Az éjszkában idegen kertbe érkeztünk, nem gyertyák égtek ott, hanem fáklyák. Látszólagos nevetés és boldogság sugárzott a tekintetekből, aztán következtek a vallomások, tudja az ég, hogy minek a hatására, a boldogtalanságra, vagy a kimondhatatlan fokú pálinka kedvéért vallottunk. Idegen autókba szállok ma éjjel, olyanba ahol szeretnek, én mégis abba vágyom, ahol nem éreznek irántam semmit. Itt ismerem, hogy a kesztyűtartóban jobb oldalon két cd van, a tokjában egy igazolványkép a csíkos ingű fiúról. Tudom, hogy a stresszlabda a sebességváltó felett van, és hogy a bal hátsóülésnél üres mozart csokis doboz pihen. Szeretek egy fiút, de nem szeret viszont. Én közel vagyok, Ő távol. Én ültem az anyósülésen, Ő a vezetőben. Lancome hypnose-t fújok magamra, Ő armani code-ot. Én csókolnék, Ő elfordítja a fejét. Én szeretném őt, Ő ezt nem szeretné. Ellentmondásokban élünk és szeretném most megérinteni az arcod, kérlek szeress egyszer ebben az életben!
Ma meztelenül alszom az ágyamban. Ma arany marlborot szívok. Teljesen máshol létezem, nem itt vagyok messze innen. Teljesen más ma minden, másképpen cselekszem, hogy semmi ne emlékeztessen a régmúltra.
Búcsú, könnyek. Olyan röviden lezártuk ezt a hosszú, hosszú létezést. Annyira könnyű volt leírni a szavakat, azt mondani, hogy "minden jót". Pedig mennyire nem így terveztük. A tervekben valahol ott bújt mélyen a mi. Most pedig lett, te és én. Más utakon, más sorsokban.
Sír az ég, szomorú a föld. Mindenben egy arc van, egy érzés. Metszi a lelkem a távolság túl messze hajtjuk le ma éjjel a fejünket egymástól. A tegnapban még egymás mellett feküdtünk, az arcunk súrolta a másikét, a leheleted a bőrömön égett. És végetért az, amit igazán el sem kezdtünk. Már nem is fogjuk!
ui.: három dolgot szeretnék tőled kérni: vigyázz magadra, szeresd a cukros fánkokat, és néha nézz be a teréz krt-on a ccc-be, hogy kinevethesd a mezítlábasokat!
2010. augusztus 21., szombat
Áll a füst a levegőben, a Hold pajkosan integet felém. Magához csalogat, édes szavakat suttog és nagyon közel van hozzám. Újabb cigaretta pihen az ujjaim között, zene szól. Sötét és csend van az éjben. Hátat fordítok a Holdnak, nem hallgatok rá. Egy sötét autó tűnik fel hirtelen az utcán, halkan dübög a hangfal. Visszafordulok, szembe a Holddal és az idegen autóval. Megállt egy pillanatra, felhúzta az ablakait és már el is robogott a feleszmélés pillanatára..
Erős voltam a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a végzetem. Két perce elkezdődött a mélységes csend és megháromszorozódott a távolság. Már tudom, hogy létezik olyan, hogy "soha többé". Tudom mit jelent ez, tudom, hogy mit jelent az én életemben. Mintha szétzúztak és arcon csaptak volna. Kellemetlen, fájdalmas, kínzó, gyötrelmes. És nem múlik el. Végülis nem így terveztük, csak így alakult, ha léteznének meg nem történt dolgok, most együtt örülnénk. Együtt készülődnénk, együtt várnánk. De a dolgok így alakultak. Most csak te örülsz, én sírok. Te készülődsz, én maradok. Az egyedüli közös a várakozás, csak a vágy nem ugyanaz. A párhuzamosan haladó sínek hirtelen ellenkező irányt vesznek a másiktól. Nem búcsúznak, csak tudomásul veszik az elfogadhatatlant. Nem magyarázzák azt, amit nem lehet.
