1992. április 27., 21:20

18 éve ilyenkor születtem meg, egy hétfői este, 21:20-kor. Mit sem sejtve a majdani ködös jövőről. Jól volt ez így, boldog voltam. Most nem vagyok az, de az élet tele van hullámvölgyekkel. Szerettem a mai napot, de utáltam az egyetlen egy mocskos jelenetet a napból.

Úgy szeretném tudni, hogy mi lesz ezután... Hogy mi lesz az életemmel?

utoljára kívánok valamit és elfújom a gyertyákat!

tükörkép

Hirtelen értek ki a napfényes délelőttbe, lány kacajok, önfeledt beszélgetések... Egy pillanattal később megállt az idő, tompult a környezet, az arcára súlyos árnyék borult. Belül rohant messze, el innen. Egy hang fokta és szorította magához, édesen szólt, kísértésbe ejtve a lányt. Elfáradva és nehézkesen, önmagát megadva, két kezére támaszkodva ült le.

Szembe a tükörképével.

Messziről érkezett a vízió, talán a mennyből. A tükörkép nem olyan volt, mint a tükör előtti elnagyolt árnyék lány. Ő sírt belül, mélyen, keservesen. A tükörkép beszélt, szépen, mímelten formálta a szavakat, füstöt fújva ki tüdejéből.

Egy pillanatra megszakadt a lány szíve, beleszakadt a látványba, mikor a tükör kiesett a kezéből és ezernyi apró darabbá tört a kezei között. Nem látva soha többé viszont azt a fehérszínű lelket.

egy perces szerelmekről

Egy perces szerelmekről, igaz szerelmekről

monológokról, töprengésekről,

gátlástalanságról, mámorról,

bánatról, kéjről

alkoholról, füstről,

illatokról és fényekről szólt a tegnap este.

Fiú! Ébredj az ölemből, nem csináljuk ezt, könnyes a szemed, nekem könnyes a lelkem. Cigarettára gyújtottam feletted és a füst gyors elszállásával küldtem a gondolatokat is.
Tudod, akkor láttam a legboldogabbnak..
Ne kínozz!
Alkohol száguld az ereimben, vodka martini, úgy ahogy szeretem. Leülünk, figyelünk, nem jó.
Ismeretlen és névtelen árnyékok az éjszakában. Csak hallgatnak én pedig beszélek. Róla. Rólam. Rólunk. Nem mondanak semmit, csak figyelnek. Kell az ölelésed, kell az illatod, magamba szívom. Elképzelem azt az illatot, amire már nem emlékszem, de igazából vágyom.
Gyere te arctalan idegen! Szeress egy percig! Elképzelem az arcot, valahol a messzeségben van, gyönyörű vonások. Csak ez a szempár kell, ha megcsókolna nem hunynám le a szememet, látni akarnám amikor a legjobban kíván. Úgy, ahogy te, de ez nem számít. Hirtelen megszűnik az időtlenség, visszatérünk az időbe. Vallomást teszek neked, mert hallani akarod a vágyakozás hangján pihenő sóhajokat. Mást hallasz, legyél te az idegen arc, és nem hunyom be a szemem. Ígérem!
Ideje mennünk, véget vetnünk a mámoros éjszakának. Pirkadatba nyúlik már a késő éj, ütemesen kopog a cipő a hideg aszfalton.
A puha ágyba dőlve álmodom meg a mámoros éjszakát. Egy angyal tűnik fel, valahol a távolban...

"elvesztünk valahol égbolt és óceán között..."

ui.: szerettem a tegnap éjszakát. köszönöm nektek!

minden élet egy vallomás

Zuhog az eső, mi pedig vallunk. Milyen igaz is, hogy minden élet egy vallomás!
Esős délelőtt volt, és meglehetősen nyugodt. Olyat szeretnék írni, ha esetleg olvasod ezeket a sorokat, hogy mosolyogj! Nem írom le mégegyszer mindazt, ami elhangzott és valahol elszállt felettünk a levegőben. Maradjon meg a varázs, maradjanak meg az emlékeink, maradjon meg az a délután a parkban és a képzeletben!
Én mosolygok most is, mikor felidézem a múltat. Tedd ezt Te is!
Kitöröltem az ezután következő gondolatokat. Elhallgattam. Felesleges írni bármit. Mert ezeket a mondatokat csak Neked mondanám el, mikor ott ülsz szemben velem. Köszönöm Neked a múltam legkedvesebb fejezetét!
Cserébe két dolgot kérnék tőled: légy nagyon boldog és ne felejtsük el egymást soha!

április 3. vasárnapja

mikor virágba borulnak a fák, akkor leszel a legboldogtalanabb..

Megmagyarázhatatlan okokból vonzódom ehhez a naphoz. Pedig micsoda dolog ez, megfogadtam, hogy amíg élek utálni fogom a vasárnapokat. A Nap sugarai magasan jártak az égen. Melengetve a lelket és feledtetve a bú nehézkes, feltörő hullámait. A lágy szellő valahonnan a bimbózó fák rügyeinek illatát szállította. Vidám gyermek zsivaj az utcáról, püffögő autók.

Tényleg nehéz elengedni, amit el kell? Talán nem...

élet valahol

A 3 napos némaságokat mindig meg kell koronázni valami egészen briliáns bejegyzéssel. Törvényszerű. De! Nem fog menni, soha nem megy..

Ma talán nem elmélkedem, filozófálok az élet nagyszerűtlenségéről, csak közlöm a tényeket. Már ha menni fog.

Még a szemem előtt játszik a macis függöny. Fertőtlenítő szag, csöpögő infúzió, eszméletvesztés... Lázálmok, képzetek egy elképzelt árnyékról. Az arcára már nem is emlékszem, pedig tényleg szép arca volt. Bájos és olyan piszkosul kifinomult, valahányszor a szemembe nézett elszégyeltem a saját egyszerű semmilyenségemet. Nyílvánvalóan erre idővel ő is rájött. Nyílvánvalóan.

Fehér köpenyek suhogása, meg nem történt vizitek, víz ízű levesek. Élet valahol. Mindennapos életképek, nekem ritkaságszámba megy. Szerencsére.

Betegségek, szenvedések, kínok. Milyen osotobaságnak tűnik ilyenkor a szív lelki gondja.. Milyen semmiségnek tűnik a csalódás. Mégis.. valahol a lélekben indult ez a betegség is, diagnosztizálhatjuk a fizikai tüneteket, a kiszáradást, mondhatjuk, hogy csak rosszkor voltunk, rossz helyen meginni egy koktélt.. Badarság.

nem fontos, mint ahogy semmi nem az

Idegesen dobolt ujjaival a fedetlen asztalon. Körülötte könyvek, muszáj megemlíteni, hogy nem is akármilyenek, az irodalom remekei: Tolsztoj, Dosztojevszkij és Mikszáth. Számára mégis csak az utolsó a legkedvesebb. Talán most először ébredt fel benne valamiféle hazafi öntudat. Ugyan! A másik kettőt fél a kezében tartani, fél a történeteiktől. Fél a sötétségtől és a csendtől.

A lakás nyugodt volt, olyan monoton zajok tették még békésebbé, mint a zúgó mosógép, valamint a kintről beszűrődő időszakos utcazaj. Számára mindez fel sem tűnt.

Ki tudja zárni a lármát, éppen úgy, mint a némaságot. Valamiféle félmosoly játszott az arcán. Végtelen iróniába és gúnyba esően. A telefon és a laptop egyszerre kezdtek pittyegni. Mi az? Hirtelen mindenki őt akarja? Téves riasztás, kisanyám. Megelégelték a közvetítő szerepet, úgy döntöttek lemerülnek. Hallatlan.

Én azért sajnálom Őt. Ki, ha nem én? Együttérzek vele, látom a minden napjait, érzékelem a pillanatnyi érzelmi állapotát.

Hirtelen állt fel az asztaltól, most következik az "elszívok egy cigit az erkélyen" jelenet.

Az a sok dohányzás, az nem fog jót tenni neki. Hiába mondom unos-untalan, csak azért is pöfékel, mint egy gyár kémény. Meg nem is nagyon bírom a füstöt. Mikor megkérdezem, hogy "miért?", a füstöt tüdejében tartva válaszol: "vagy kiért?". Látod ez is egy alternatíva, pedig erős lány Ő.

Mikor láttam utoljára úgy igazán boldognak? Már nem emlékszem. Nemrégiben volt egy időszak, amikor nem volt maga alatt. Élte a mindennapjait, és minden este mosolyogva aludt el. Még azt is mondta akkoriban, hogy "a hasamban ez a különös érzés..". Pedig mindig két lábbal áll a földön, soha nem hallottam tőle efféle giccses kijelentéseket, de változik az ember..

Egyszeriben vége lett a mosolygásnak, nem tudni mi történt. Nem mond semmit. Teszi amit kell, de már nem olyan, mint azelőtt. Tegnap este mindössze ennyit mondott: "Jól vagyok, bassza meg!" És kiment a teraszra rágyújtani.

hamvadó cigarettavég a montremarton

Hamvadó cigarettavég, ül a hamutálcán, s csendben végigég.
Kis cigaretta, te hidd nekem el, hogy engem is csak égve dobtak el.
Voltam én, boldog, lángoló, bíborpiros ajkat csókra csábító,
Most a szobámban magam vagyok én, merengek a múltak ütemén.

Hittem néked, s ezernyi csókban égett a nyár,
Égben, szívben azóta ősz van, már késő jár, az én időm lejár
Hamvadó kis fehér parázs, megremeg az éjben, úgy veri a láz
Nyugszik a tálca hamus peremén
Az ő sorsa pontosan enyém.

Zene szól az éjben már valahol, a Hold fenn az égen jár.
Szívem, mint az expressz, úgy zakatol, állomásnál majd megáll.
A szív az mindent nem birhat el, holnap talán az sem fáj,
Ha szembejössz, és nem is szólsz, énhozzám.

Inspirál a cigarettafüst, a rekedtes hang és a díva megjelenése kezében a hosszú szipkával. Cseng a levegőben a szó: cigaretta. Mennyi művészt ihlethetett meg a cigaretta burjángzó füstje? Ha művész lennék a házam a Montmartre-on emelkedne a manzárdt tetők között Párizs fölé. A földön régi Vogue magazinok hevernének és üres, poros boros üvegek árválkodnának az ablak párkányon. Hazaérve a Szajna parti sétáról karcos Edith Piaf lemez emelkedne a lejátszóba, a tiszta hamutál és pohár egyaránt megtelne...

A párizsi éjszakából kóbor macskák éhes nyávogása, szerelmes párok szeretkezésének kéjes sóhajai, részeg emberek kiabálása, a kávézókból kiszűrődő életvidám zsivaj törné meg a rekedt dallamokat a bohém padlás szobában.

A vásznon hamarosan kirajzolódna az ismert szobácska minden körvonala, csorbítva a jellegzetes hangokat és illatokat..

zúg a csend

Patakokban folyik a könny a szemeiből. A nyakán nem incselkedik már parfümillat, sós víz vette át a mámor helyét. Még több fájdalmat akar, ordít a zsigereiben, bőrét karmolja véresre.
Fulladozás az agressziótól és a kilátástalanságtól. Nincs felsorolás, fájdalmas lenne. A világ undorító és semmi jóságot nem rejt magában.
Folyton képmutatunk, folyton azt mondjuk, hogy kész, vége, befejeztem. Továbbléptem. Mi az igazság? Mikor tudjuk, hogy életünk szakasza egy szerencsésebb periódusba lép? Létezik ilyen állapot egyáltalán? Képzeljen el ide mindenki ezer bizonytalan kérdőjelet!


ui.: a fekete macska füstfelhőjében akarok ülni, miközben régi férfimagazinok felett görnyedezünk..

baby

Félelmetes, hogy milyen gyorsasággal adják át a kilincset egymásnak a hónapok. Ismeretségek kötettnek és barátságok mennek szét a hónapok ideje alatt.

Immáron egy hónap a Világ! Oda is és vissza is.

Elkezdődött a visszaszámlálás.

Bye Bye Baby!