A fejem még mindig lüktet, a tv szól valahol, én pedig tűnődöm. Nem fáj, tényleg nem, csak üresnek érzem magamat. Visszasírom a csendes rajongás napjait. Gyönyörű voltál én meg egy látványtól megrészegült csitri. Ez hülyeség, most is gyönyörű vagy én meg bolond vagyok.
Szeretnélek látni most azonnal, hogy a fejedhez vágják mindent, ami kétségekbe taszít, hogy elmondjam a te hibád mindez, de nem. Látni szeretnélek, de csak azért, hogy láthassalak. Eszembe jutott, hogy már régen nem néztem az arcodra, ami leginkább mindig valami pimasz kifejezésbe szalad, ha beszélünk.
Szörnyű érzést ébreszt bennem a tudat, hogy az
elkövetkezendő napokban nem is fogom látni és bepótolni a látvány elmulasztását. Nem fogunk találkozni...
A kérdés pedig halványan pislákol bennem:
"vajon összeér-e valahol majd az út...?"Kétségtelen, hogy nem, de meg kell valljam fáj beismernem...
egy nap talán megértesz, én viszont nagyon nem értelek téged...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése