Ő az!

Ő az a fiú, aki mindig tudja, hogy mit kell mondania. Ő az, aki miatt gyorsabban ver a szívem. Ő az, aki a tökéletlenségében tökéletes. Ő az, akinek kifogástalan a modora. Ő az, akinek nincsenek felesleges mozdulatai. Ő az, aki megbánt, de nem tudok rá haragudni. Ő az, akinek az illata elkábít. Ő az, aki nem tud szeretni.

És Ő az a fiú, akit mindennél jobban szeretek!

mert gyenge..

Mikor adhatom fel ezt az átkozott reménykedést? Mikor szűnik meg a fény? Csak, mert régen nem beszéltem már erről, most megteszem. A változás mindig adott, de miért nem élek vele? Mert egy gyenge nő vagyok, akinek a szíve hangosabban érez, mint az esze!

..

Hát mondja meg valaki, hogy mi a szerelem? Önmegadás, szenvedés vagy boldogság??
A hideg ráz ettől az érzéstől, mégis ettől lesz a legmelegebb érzetem. Szerelmes vagyok! Nem egy személybe, nem az ideálomban nem is szép szempárokba, hanem az érzésbe.
Ezek a folytonos, monoton körök fárasztanak. Hittem a sorsban, mostanság azonban árulásnak gondolom az akaratát. Egyszer egy szeptemberi délután, rossz helyen voltam, rossz időben. Mostmár tudom. Hogy bánom-e? A szép perceket nem, de minden egyes boldog pillanatért hullott egy könnycsepp.

'Egy francia mondás szerint a szerelmet egyvalamiről lehet megismerni. Ha az egész világon csak az képes megvigasztalni, aki megbántott.'
Vass Virág

véges vágány

Már nem tudok írni, folyamatosan újabb és újabb képek születnek bennem. Sötét, mint a téli éjszaka. Az életről, az igazságtalanságról, a mennyről és a pokolról, de már képtelenség szavakból mondatokba formálni. Pusztítanak az érzések, tönkreteszik a lelket, megmérgezik az elmét. De a legfontosabb boldogtalanná tesznek!

Akkor kérdezzük meg, mi örök naívak, hogy hol van a hit? Hol van? Megszállottan kutatom magamban és az emberekben. Nem találom sehol és most rettenetesen félek. Mindig könnyű volt felállni, de most nehezebb, mint eddig bármi. Üres járatok, a semmiről értekezem magammal, kiábrándító a valóság, lassan pedig kihal a vágy.

régi szeretők

Milyen fura az élet, hirtelen bukkanak fel a már rég elfeledett szerelmek, de akkor elsöprő hévvel kerülnek újra elénk. Kicsit magukhoz húznak, megcirógatják az arcunkat, biztosítanak róla, hogy velük minden rendben, régen révbe ért az életük, és mikor ránk kerül a sor, hogy vallunk nekik, mit tudunk mondani? Boldogtalan vagyok? Netán boldog? Egyáltalán mit lehet ilyenkor mondani? Reményvesztetten szeretek valakit, akire örökkép képes lennék várni, úgy ahogy rád sosem? Nem te voltál az a felejthetetlen, akinek képes lettem volna a végtelenségbe nyúló hosszú leveleket írni, hanem az a bizonyos másik. Aki éltet, és akit ha meglátok olyan hevesen kezd verni a szívem, hogy a pír elönti azon nyomban az arcomat.

Ne vess meg régi szerető, ha nem tudok már rád olyan kacéran mosolyogni, mint azelőtt, amikor önmagam voltam, tudod kedves már eladtam a lelkemet annak a másiknak...

kérdések

Vajon létezik olyan, hogy boldogtalan boldogság? Mindennap ebből kapunk vagy csak bizonyos emberek kapják a sors eme keresztjét? Örök kérdés: létezik igazi boldogság?
Ott az A1 folyosón hosszasan értekeztünk erről szeretett ideálommal, aki vallja, hogy 30 éves koromra az én fejem is benő, a lelkem pedig megkeményedik az addig kapott "boldogtalan boldogságtól". Minden bizonnyal igaza van, de mi van, ha már érzelmileg 30 éves énem felfogását sújkolom magamba, mondván, hogy jobban megéri, ha nem teszem ki magamat mindenféle hinc-hánc boldogtalanságnak.
Társadalmunk olyannyira kiismerhetetlen rétege (természetesen itt a férfiakra gondolok) bőven feladja a leckét. Ismerek hős szerelmes férfit (és megjegyezném ebből van kevesebb), örök facért, aki szexuális életének felpezsdítésében keresi azt a bizonyos "igazi boldogságot", halhatatlan pókerjátékost, aki mindent egy lapra tesz fel, és nem utolsó sorban a mindenben tökéletesen érdeketelent. Utóbbi az, aki azt állítja, hogy pont ezért szeretjük őket, mert ilyen lehetetlen személyiségek és mi sivár lelkű nők bizony élünk halunk értük. Én pedig pirulva hallgatom az efféle önbizalomtól túlfűtött, merész kijelentéseket..
Vajon a két halhatatlan félnek, nekünk nőknek és nektek férfiaknak mitől kapcsolat a kapcsolat? Két ember, aki számíthat egymásra feltétel nélkül, a mindig felsejlő boldogság kimeríthetetlen kútja vagy csupa nagy betűs szexualitás az egész? Valljuk be, elenegedhetetlen, és nem tudunk egymás nélkül élni a lét semmilyen formájában. Akkor miért nem adjuk fel önmagunkat? Mert fáj az a szemét kötődés vagy mert kapcsolat nélkül is éppen annyira boldogok lehetünk és kötöttségek nélkül megkapunk így is mindent a másik féltől? Valóban ennyire felszínessé váltunk volna?
Egy kedves barátom, akit a nem törődöm kategóriába sorolnék, most cinikusan billegetné a fejét és azt mondaná, hogy "tipikus női tollból" származnak ezek a sorok. Álljunk meg egy pillanatra! Talán itt van a hiba, a klasszikus szerepek túlságosan is felértékelődtek, és mélyen minden elveszett a régi korok etikettjéből, már ami egy kapcsolatot illet.
És igen, mi nők, reménytelenül szentimentálisak vagyunk, örökké hisszük a megváltó és kegyes boldogságot, folyton újra bízunk azokban a facér csalfa szemű férfiakban. Nevessetek csak ki minket, mi pedig bolondulni fogunk ezután is értetek, garanciám van rá!

réges régi emlék a fiók aljáról

Mostanság leginkább balkonokon szeretek sírni. Csak azért, mert könnyes szemmel a város fényei szebb látványt nyújtanak.. Csak azért.
A múlt még mindig nem enged, viszont már messze vagyok tőled. Tudod nélküled nehéz ez. Kavargok belül és szívembe vésem ezt az érzést, akármennyire is el szeretném kerülni az elkerülhetetlent. Egyszer szerettél, mostmár tudom, második sansz azonban nincs. Talán megérdemlem, vagy így kell lennie. Mégis, kívánom, hogy...

tiszta szívemből szerettelek Január!


ismerős?

maradj velem!

A holdfényes éjszakában lépkedett egyedül, nem figyelt semmire, csak a kavargó gondolataira. Valahol magasan repülő cikázott át az égen. Lágy dallamok kavarogtak a fejében és egy jól ismert tekintet. Nehéz volt a lelke és az elméje, elveszett már régen. De ezt mind jól tudjátok. Minden más az ízek, a színek, és a hangulatok. Keresi a vigaszt messze. Messze már, távol a fehér felsős, cigarettázó férfitól és mélyen, legbelül mégis egy kívánsága van:

Évek telnek el, évek alatt ismerjük meg egymást és összefonódnak az életutak egyszer, de mindig vannak kivételek. Annyira sajnálatos, mikor az ember saját bőrén tapasztalja mindezt. Hányszor fogok még vallani, neked és magamnak?

Varázslatos ma éjszaka a Hold, varázslatos pillanatot adhat egy-egy délután, hallgatok és magamba zárom.

Látni akarlak!

louder than words

Hiányzik a régmúlt, hiányzik a pillanat, amely megszakad az esti párás ködben. Hiányoznak a bűnös és bűvös percek. A tavalyi tél hideg éjszakái és a kilátástalanság bomlása. Kilátástalanság a jelenben is van, de ez már más jellegű, hideg is kiszámítható. Pontos képek rajzolódnak, és a be nem teljesülés örök megtörthetetlensége. Indulnom kellene a saját utamon, új távlatok felé. Mégis vonzz a múlt, megőrít a vágy, ami egyszerre fizikai és pszichés. Melyik az erősebb, melyik fog győzni, és melyik győz le engem? Egyszer vége lesz vagy addig fog ez tartani még le nem jár az idő? Az időm.. Hallgassatok szavaim, maradjatok örök nyugadalomban a lélek elátkozott mélységében.

miért léteznek elátkozott szerelmek a csillagokban?

hit

Sok mindenben hiszek. Hiszek Istenben és a sorsban. Hiszem azt, hogy nem ok nélkül találkoznak emberek, nem történhet miért nélkül két ember sorsának találkozása. Nem történhet csak úgy, hogy valaki a semmiért lép az életünkbe. Egyszer megszakad a végtelenségnek tűnő folyamat, és egy idegen mellé sodor az élet egy lépcsőn.

Idegen arc, idegen ölelés, idegen csókok. Hol vagy hitem, hol van az akiben hittem? Akiről azt gondoltam, hogy lehetünk mi?

Hiszek a végzetben. Érdekes meglepetések az élettől, téged is hiszlek, magadhoz rántasz, majd eltaszítasz, szeretsz és gyűlölsz. Én pedig boldog vagyok és szenvedek. Mosolyogva sírok.

Nézz rám végzet, hívj magadhoz, ha kellek, üldözz el, ha nem! Játszunk még..?

megihlettél bűnös éjszaka!

autó a hold alatt

Ma éjszaka fehér autóból cigizem a Hold alatt.

hold és nap. fény és sötétség. álom és valóság. fehér és fekete. te és én. code és hypnose. mccaffe és ccc. mocsok és tisztaság. égbolt és föld. repülő és hajó. budapest és debrecen. zaj és csend. kettő és egy. nappalok és éjszakák. érdektelenség és bujaság. bor és víz. pirkadat és alkonyat. itt és ott. korán és későn. csók és ölelés. önmegtartóztatás és vágy. ébredés és elalvás. őrület és nyugalom. csalódás és szerelem.

Ma éjszaka egy fehér autóból jegyeztem a Hold alatt.

m&j

Ha léteznek megérzések, akkor valahol mélyen éreztelek. Ha léteznek jelek, akkor most minden jel rád mutatott. A megmagyarázhatatlan péntek hajnali álom, a különleges illat a dohányzóban délelőtt és a jól ismert sötétszínű autó a parkolóban.

Annyira letisztultnak tűnik minden, én pedig annyira vak vagyok.

Mintha mindez megtörtént volna már egyszer, fájdalmas, hogy mennyire szeretek minden percet ilyenkor. Szeretném úja és újra, szeretlek újra és újra, és hiányzol újra!

Nem tudok többet írni, ma mindent elmondtam neked.

kódolok

Mire elég az életünk? Elég-e arra, hogy kellő mennyiségű boldogsággal halmozzon el, vagy inkább boldogtalanságból kapunk többet? Személyfüggő dolog ez, minden bizonnyal, ki mennyit kap odafentről.

Amikor valami rossz dolog történik, úgy hisszük ettől rosszabb nem követhezhet, illetve más nagyobb megpróbáltatás nem állhat előttünk, pedig mindig van keservesebb az éppen aktuálisnál. Az újabb problémák megismerése után, rádöbbenünk, hogy minden korábbi súlyosnak ítélt gond leértékelődik.

Ennyit, hát az aktuális ténymegállapításokról.

Éjszaka, újabb, hasonszőrű, mint mindegyik más, mégis merően hasonló. Poharakban az alkohol, kimeríhetetlen mennyiség, ki tudja ki miért iszik, fogadkozások az aznap éjszakai kegyetlen részegségre, cigaretta csikkek kupaca a hamuzóban, igénytelen disco muzsikák ordítása a hangfalból. Emberek vesznek körbe, mégis egyedül vagy, beszélgetések, mosolygások.

...és akkor tudtam azt, hogy szerettem volna, ha ott ülsz mellettem, fehér felsőben, a titokzatos parfümöd fátylában.

leltár

Ma reggel a kapun kilépve egy tócsába léptem. A cipőm vizes és sáros lett.

Mocskos az életem. Tele van szeméttel és bűzzel. Likvidálni kellene, de valami különleges módon mégis ezekhez ragaszkodom a leginkább.

Az asztalomon halomban állnak könyvek, füzetek, papírfecenik, tollak, emlékek innen-onnan és parfümök. A fotelben ruhahalmok, a földön cipők. Nincs rendszer, nem is keresem.

Valahol elmúlt minden, nemcsak a testem, de az eszem is érzékeli már. Fáradtan hajtom a fejemet a párnámra. Fázom és didergek, egy dolgot várok: a meleget.

Hideg szél süvít az arcomba, az utolsó cigarettámat gyújtom meg ma. A füstöt olyan messze kergeti a szél, mint még soha. Neszt hallok a távolból, de már nem figyelem, nem érdekelnek a ház előtt elszáguldó autók sem. Bezárom az ablakot, a függöny félig elhúzva marad. Milyen lényegtelen információ. Mennyi lényegtelen dolgot hordozhatok még magamban és magammal?

Lassan telik az idő, megfulladok és szorít a mellkasom. Újra lüktetni kezd a halántékom. Olyan ez, mint egy hosszú utazás, soha nem találok vissza magamhoz.

Hallgatok, bírom a csendet, lassan megszokom és talán még meg is szeretem.. egyszer szerettelek!

i just died in your arms tonight

Vajon hány elsöprő erejű szerelem létezik az életünkben? Olyan, hogy megáll az idő és csak egy ember létezik számunkra az egész világon. Egy, kettő vagy akár több tucat?
Hány ember képes ilyen hatalmas szenvedéllyel hatni az érzéseinkre és az életünkre? Szenvedély, de nem múló, hanem lassan lappangó. Amelyre lassan eszmélünk fel és ugyanilyen lassan tölti ki mindennapjainkat. Ám nem halványul az idővel, sőt soha nem feledhető.
Nem a pillanat hevében felismerhető, a később beérő. Akinek nehezen engedünk teret lelkünkben. Fizikai és pszichikai vágy fejlődik a másik iránt. Ésszel nem definiálható.
Létezik egyáltalán ilyen? Egyszer mutathat ilyet az élet, csak egy emberben találhatjuk meg mindezt. Habár az ember képes továbblépni muszájból vagy belátásból következően, mégis hiszem, hogy a fent leírtakat nem vonatkoztathatjuk több személyre, csak arra a bizonyos egyre. Ezeket a tüneteket mind közhelyekkel lehetne szemléletesen bemutatni, mert valljuk be a közhelyekben van a legnagyobb igazság.
Az sem kizárható, hogy életünk nem elég ahhoz, hogy megtaláljuk a világban, de még rosszabb az, amikor a világ túl kicsinek bizonyul két ember számára és a sors egymás mellé rendeli őket, de nem a várva várt betelejesülő boldogság eszméjében. Ha tényleg létezik ilyen mély érzelmű viharos szerelem, akkor léteznie kell egyoldalú, felemésztő vágyódásnak is. Amely pusztító és felőrlő.
Hiszen egyáltalán nem lehetünk biztosak abban, hogy aki számunkra a mindenséggel egyenlő, az ő számára mi is hasonló erővel bírunk. Még az is megeshet, hogy ez a megfejtése a kérdésnek, hogy épp ez teszi annyira különlegessé az ilyen lehetetlen helyezeteket, mivel mélyen jól tudjuk soha nem ölelehetjük földöntúli boldogsággal magunkhoz a mindenséget, csupán álmodjuk a lélegzetet elfojtó pillanatokat.

late night

Zúg a fejem és hívogat az ágy. Vízszintben vagyok, szédülök is már egy kicsit. Szinte hihetetlen, hogy néhány óra csorgó percei alatt mi minden történt.
Autó parkolt a házunk előtt, majd egy kedves arc integett felém. Elindultunk, gurultak a kerekek alattunk, mi pedig lehúzott ablakok mellett figyeltük az elsuhanó tájat.
Az éjszkában idegen kertbe érkeztünk, nem gyertyák égtek ott, hanem fáklyák. Látszólagos nevetés és boldogság sugárzott a tekintetekből, aztán következtek a vallomások, tudja az ég, hogy minek a hatására, a boldogtalanságra, vagy a kimondhatatlan fokú pálinka kedvéért vallottunk.
Idegen autókba szállok ma éjjel, olyanba ahol szeretnek, én mégis abba vágyom, ahol nem éreznek irántam semmit. Itt ismerem, hogy a kesztyűtartóban jobb oldalon két cd van, a tokjában egy igazolványkép a csíkos ingű fiúról. Tudom, hogy a stresszlabda a sebességváltó felett van, és hogy a bal hátsóülésnél üres mozart csokis doboz pihen.
Szeretek egy fiút, de nem szeret viszont. Én közel vagyok, Ő távol. Én ültem az anyósülésen, Ő a vezetőben. Lancome hypnose-t fújok magamra, Ő armani code-ot. Én csókolnék, Ő elfordítja a fejét. Én szeretném őt, Ő ezt nem szeretné. Ellentmondásokban élünk és szeretném most megérinteni az arcod, kérlek szeress egyszer ebben az életben!

hát viszlát.

Ma meztelenül alszom az ágyamban. Ma arany marlborot szívok. Teljesen máshol létezem, nem itt vagyok messze innen. Teljesen más ma minden, másképpen cselekszem, hogy semmi ne emlékeztessen a régmúltra.

Búcsú, könnyek. Olyan röviden lezártuk ezt a hosszú, hosszú létezést. Annyira könnyű volt leírni a szavakat, azt mondani, hogy "minden jót". Pedig mennyire nem így terveztük. A tervekben valahol ott bújt mélyen a mi. Most pedig lett, te és én. Más utakon, más sorsokban.

Sír az ég, szomorú a föld. Mindenben egy arc van, egy érzés. Metszi a lelkem a távolság túl messze hajtjuk le ma éjjel a fejünket egymástól. A tegnapban még egymás mellett feküdtünk, az arcunk súrolta a másikét, a leheleted a bőrömön égett. És végetért az, amit igazán el sem kezdtünk.
Már nem is fogjuk!

ui.: három dolgot szeretnék tőled kérni: vigyázz magadra, szeresd a cukros fánkokat, és néha nézz be a teréz krt-on a ccc-be, hogy kinevethesd a mezítlábasokat!

Áll a füst a levegőben, a Hold pajkosan integet felém. Magához csalogat, édes szavakat suttog és nagyon közel van hozzám. Újabb cigaretta pihen az ujjaim között, zene szól. Sötét és csend van az éjben. Hátat fordítok a Holdnak, nem hallgatok rá.
Egy sötét autó tűnik fel hirtelen az utcán, halkan dübög a hangfal. Visszafordulok, szembe a Holddal és az idegen autóval. Megállt egy pillanatra, felhúzta az ablakait és már el is robogott a feleszmélés pillanatára..

missing you

Erős voltam a pillanatig, amíg meg nem pillantottam a végzetem. Két perce elkezdődött a mélységes csend és megháromszorozódott a távolság.
Már tudom, hogy létezik olyan, hogy "soha többé". Tudom mit jelent ez, tudom, hogy mit jelent az én életemben.
Mintha szétzúztak és arcon csaptak volna. Kellemetlen, fájdalmas, kínzó, gyötrelmes. És nem múlik el.
Végülis nem így terveztük, csak így alakult, ha léteznének meg nem történt dolgok, most együtt örülnénk. Együtt készülődnénk, együtt várnánk. De a dolgok így alakultak. Most csak te örülsz, én sírok. Te készülődsz, én maradok. Az egyedüli közös a várakozás, csak a vágy nem ugyanaz.
A párhuzamosan haladó sínek hirtelen ellenkező irányt vesznek a másiktól. Nem búcsúznak, csak tudomásul veszik az elfogadhatatlant. Nem magyarázzák azt, amit nem lehet.



... és tényleg vége.

egy valamit ne felejts el soha: Sz! Sz.