háború van az égben

A levegőnek nincs színe, most mégis borostyán színben pompázik. Piros sort és fekete felső van rajtam, ízesített ásványvizet kortyolok, a nyakamról hypnose illat párolog. Ma mindennek színe, illata és íze van.

Hosszúra nyúlik a parázs a cigi végén, nem szürke füstöt fújok ki, hanem kéket. Ma mindennek színe van.

Villám hasítja ketté az eget, majd vészjóslóan dörren egyet. A felhők kuszán bolyonganak. Ma mindenhol érzések cikáznak az atmoszférában.

Kövér könnycseppek kezdenek hullni. Háború van odafent. Többé már az angyalom sem látogat meg. Soha, pedig minden éjjel imát mondok neki, kérlelem, hogy újra jöjjön el, de hajthatatlan. Talán majd egyszer vagy többé nem ebben az életben. Bízom a következő életemben, bízom benne, hogy megszán és majd új, tündöklőbb fényben jelenik meg.

hangosak a sóhajok

"Valahol most is félnek. Hangosak a sóhajok.
Sűrűbben hullnak a könnyek, romba dőlnek tegnapok.
Mit mondjak én, míg kezem elér?"

Februári reggel volt és a színház mögött vártál 8 órakor. Beszálltam melléd, de nem kapcsoltam be a biztonsági övet. Nem féltem semmitől. Nem ott kellett volna akkor lennünk, de feladva a kötelességeket, egy napot ajándékoztunk magunknak.

Előttem van a pillanat, amikor vadul száguldottunk a városban. Lehúzott ablakoknál hallgattuk a nevetséges számainkat, miközben akkor egyszerűen minden sor rólunk szólt.

"Hogyan tudnék élni nélküled?
Hisz rólad szól az élet.
Nem történhet semmi sem veled,
míg létezem, és érzek.
Hogyan tudnék élni nélküled?
Összeköt az élet.
És az, ami nélküled lehet, nem kell sosem."

Elhiszed, hogy egyszer mindez megtörtént, hogy ezeket a sorokat énekelted? nekünk..

Dermesztő szél tört utat magának az autóba. Nem létezett akkor semmi, csak a száguldó autó, benne velünk. Egyszerre néztünk a másikra, kitört a hangos nevetés belőlünk, megelőzött az a kis kék kocsi minket, akit nem sokkal előtte köröztél le. Aztán piros lámpát kaptunk a Kishegyesi úton. Intenzív fékezés, intenzív ki nem mondott érzelmek. Léteztek. Bizonyos vagyok már benne, hogy akkor léteztek. Vakok voltunk, pedig ott ültünk egymás mellett.. Közel a távolságban.
Milyen egyszerű volt minden, megittuk a gőzölgő kávét, és reggeliztünk. Te gyorsan, én lassan és kómotosan. Soha nem tudtad elviselni, hogy lassan iszom, eszem és cigarettázom. Kiélveztem a pillanatot, nem a kávé finom aromáját, nem a fánkok édes krémét, nem is a cigaretta kavargó füstjét, hanem téged. Mindössze ennyi. Annyira egyértelmű volt mindez, csak mi tettük bonyolulttá.

"És ha egyszer arra ébrednék:
ránk szakad a föld és az ég.
Ölelj gyorsan át jól,
Tűnjünk el a mából. Jövőnk felé."

Egyszer léteztünk együtt!

i hope you never forget me

Valahol minden kezdetben ott a vég. Az ismeretlen mindig titokzatos, friss illatú, és meglepetésekkel teli. Így indult ez a kapcsolat, spontán. Sms szócsata élcelődéssel átitva, majd a megismeresés lassú, néha gyors folyamatába váltva. Imádtam, ahogy lassacskán teret engedtél az életedben, imádtam, hogy léteztünk egymásnak. Szerettem, hogy a minden napjaink elképzelthetelennek tűntek a másik nélkül. Mindennapi életritmusunkba szervesen kapcsolódott a másik. Néha durvák voltunk egymással, néha a legérzékibb, viharos gondolatainkat osztottuk meg. Néha pedig csak együtt lebegtünk a dimenziónkban. Mennyi álmatlan, hideg téli éj volt a társunk. Álmatlan éjszakák, melyeket egymásnak generáltunk, tovatűnő nappalok, amikor "45 perc is túl sok" volt a másik hangja nélkül. Mennyi órát beszéltünk át, anélkül, hogy bármelyikünknek is eszébe ötlött volna, hogy órák óta társalgunk egymással. Megállt az idő! Nem állították meg, mi tettük ezt.

A barátom vagy édesem, ismerem a szokásaidat, az illatod, az arcod minden vonását, a gesztikulálásodat, az életsítlusodat, a szenvedélyeidet, tudom mit utálsz és mit szeretsz, tudom melyik a kedvenc felsőd, és hogy egy kereszt alakú medált viselsz a szíved felett.. Mégis van, amit soha nem tudtam a lényedből fakadóan megfejteni. Érzésnek nevezem. Olyan érzésnek, ami hozzám köthető, talán butaság is erről mélázni, mert lehet, hogy nem is létezik ilyen? Lehet, hogy mindezt csak képzeltem és álmodtam, vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak behunyva tartottam a szemem és dőre módon átsiklottam feletted? Ezernyi kérdés, ezernyi megválaszolatlan kérdés. Keresem az okokat és a miérteket, kutatom az életben, mástól várom a segítséget, mindhiába. Senki nem válaszol. Angyalkám, te válaszolnál? Megtennéd ezt nekem? Ki tudja, látni foglak-e még valaha, érezni fogom-e az érintésed, beszélni fogsz-e még egyszer hozzám.

Ütemesen dobog a szívem, légzésem felgyorsul, egy arcot látok, egy angyalt, aki az égből szállt az életembe.

this could have been us

Eltűnt a talaj a lábam alól. Messze vitt az álom édes érzete, mintha egy egész éjszakát ölelt volna fel. A valóság illata szaladt megállíthatatlanul felém, én pedig csak hagytam, hogy fölszippantson...

Meztelen nő ült a fürdőkádban, a gyertya gyér fénye csókolta körbe a tesét. A kád szélén fiatal férfi ücsörgött, sóvár pillantásokkal pásztázva a lányt. A fürdőszoba ajtó hirtelen, csendben csukódott be.

A nappaliban egy másik lány aludt, párnát ölelve sovány mellkasához. Magas fiú lépett a szobába, leült az ágyra, majd befeküdt az alvó lány mellé. Felkarját simogatta, majd különös, érthetetlen szavakat suttogott a lány fülébe. Álmában elmosolyodott, karjait kinyújtva vonta maga felé a fiú finom arcát. A fiú azelőtt soha nem csókolózott alvó lánnyal, és általában utálta a vonzalom efféle megnyílvánulását. A lány pedig soha nem csókolózott álmában, hideg ajkak égették meztelen bőrét. A fájdalom határáig ölelte a fiút magához, erősen szorította, beszélt is valamit neki, de a fiú újabb csókkal hagyta, hogy a sötétbe borult szoba némaságba essen. Érezhető volt a sötétség, mindössze egy illatos gyertya jelentett fényforrást az éjjeli szekrényen. Vanília illat, egy titokzatos női és egy még titokzatosabb férfi parfüm lengte körbe a lakájos szobát. A lány felébredt álmából és a fiú nyakára lehelt egy csókot...

Álom az álomban, édes álom a valóságban. Már nem fáj, köszönöm, hogy létezel ebben a Világban!

Párás még a fű, füst gomolyog az erkélyen. Csodanap mikor jössz el?
Holnap újra lesz egy órám a jövőben, mert muszáj és kimondhatatlan nagy szükségem van rá!
Most messzire megyek, hacsak kis időre is, de megyek. Majd jövök és újra várok.
Mondtam már, hogy várakozni a legnehezebb?

soulbitch, szeretlek!

"tudod drágám az élet nem egyszerű dolog. vannak percek, amikor meghalunk, vannak percek amikor újjászületünk, vannak olyanok, amikor tönkre tesszük magunkat, ronggyá szaggatjuk a lelkünket, porig alázzuk a méltóságunkat, de nem szabad az előző állítás felett átsiklani. vannak percek, amikor újjászületünk!
nehéz, kibaszottul nehéz. nem az, hogy nem kellesz valakinek, hanem az, hogy el kell fogadni, hogy vannak számunkra az aranynál is fontosabb emberek, akiknek nem kellünk. hogy mit mondjak az ilyen típusú emberekről? még megfogalmazni is fájdalmas. tökéletes arc, test melyen nem mersz hibákat találni, zavarba ejtően vonzó mosoly, lehetetlen színű haj, tökéletes bőr, vastag pénztárca, tökéletesen vasalt ruha, még az undorító cipőik is tökéletesek. de szárnyaik nincsenek! csak mi képzeljük azokat oda! nem felel meg nekik senki, nem elég a világ összes pénze sem, a barátaik csak felszínesek, a családjuk katasztrófa, érzelmileg oly annyira primitívek, hogy képtelenek szeretni és... az illatuk?! arról nem kell mesélnem. tökéletes külső és rohadó, romlott belső, amit szeretünk szenvedélyesen, feltétel nélkül, határokon túl. undorodom magunktól, de nem attól, amit teszünk, tettünk vagy valaha is tenni fogunk. hanem attól, amik vagyunk! amiben hiszünk, amit képesek vagyunk szeretni és amit szeretünk szeretni. gondolkozz kedvesem! gondoljunk bele együtt! kulcsoljuk össze a kezünket, tegyük a szívünkre és egyszerre mondjunk ki csak egyetlen dolgot. egyetlen egyet, amiért igazán szerethetőek, amiért emgéri szeretni őket.
nézzünk tükörbe. tönkretettük magunkat. fogyunk, hízunk, sírunk, bulizunk. kell ez?? miről üzen a szemed alatti fekete festék folt?? és a sótól kipirult arcbőr? és a fejfájás az álmatlanságtól? eszünkbe jutna valaha topcicának öltözni akkor amikor nem velük vagyunk? dehogy! hisz az első a kényelem!! de értük még ezt is feladjuk. kellemetlen helyzetekbe hozzuk magunkat csak egy cseppnyi, egy percnyi élvezetért. és takarózhatnánk azzal, hogy csak magunkért tesszük, csak azért mert mi is élvezzük! badarság! percről percre egyre jobban fáj az álarc, egyre többször köpnénk szembe magunkat azért, mert lassacskán elindulunk a pirított ribanccá válás útján.
és igen létezik olyan, hogy soulbitch! itt vagyunk hello! ijesztő, hogy milyen régóta tudom, hogy az vagyok? ijesztő az, hogy tudom mindkettőnknek ez a keresztje? szomorú vagyok! átkozottul szomorú! utálom mindkettőt, mind a négyet, 100at ezret!! hogy jönnek ehhez? mi joguk van ehhez? tudod nekik könnyű. nincsenek érzéseik... mert ők nem csókolóznak, nincs kötődés, ergo nincs bűntudat! hát én csak gratulálni tudok! de jó hangosan!! szeretném látni őket de csak egy percig, amint könnycseppek csorognak a szemük sarkából le egészen az állukig és fájdalomtól összegörnyedve, kezüket a szívükre szorítva guggolnak hátukat a hideg falnak támasztva, mert már nem tudnak hinni a melegben.

... igen ez az, amit soha! sosem fogsz! érzelmek nélkül nehéz érzelmeket produkálni.

de én még mindig szívesebben élek így. hogy lélegzem, látok, tapintok és érzek, minthogy a primitív lelkivilágom fejlettsége egyenlő legyen egy darab kőével. nevess drágám nevesd ki magad, őket. lásd be, hogy ez nem a te hibád! nem hibázol azzal ha mosolyogsz, ha csókolsz, ha ölelsz, ha szeretsz, ha gyűlölsz, ha fájsz, ha haldokolsz, ha újjászületsz! nem hibázol soha! a saját életedben nem hibázhatsz!!!! te nem hibázhatsz magaddal szemben! tudod.. senkinek nincs joga ahhoz hogy téged bíráljon, csak saját magadnak és a jó istennek. és haragszom rád, nagyon haragszom rád, hogy már nem hiszel magadban. nem hiszel abban a lányban, akiben én mindig is hittem és örökké hinni is fogok. akárkivel van, akárhogy néz ki, akármit érez én azt akarom, hogy fogja a kezem és én is az övét. és ha valami bántja?! hosszú hosszú a föld magjáig lenyúló leveleket írjon nekem!! írjon írjon szeressen! egyenlőre és átmenetileg csak engem, úgy ahogy én is teszem vele!"

egy lélektől egy másik léleknek, gondolatok fájdalomról, szerelemről, szexről és életről. fáj a lét, nyughatatlan a test, összeszűkül a tág világ körülöttem. fulladok, nem lélegzem, csak a bőrömmel tapintok. a szívem sebes, és mély friss seb húzódik benne.
hiszem még a csodát, legbelül, eltemetve él még bennem a naivitás a szebb jövő képéről. ott nincs fájdalom, csak két lélek, akik egymásért élnek. két test, melyben összekapaszkodik a két lélek!

éjszakai rúzs

Hallgat a fénybe borult utca csendje. Tipikus éjszaka leírása következik pár szóban: illatok, fények, érzelmek, hangok, autók, koktélok, lüktetetés. Olyan forró volt a leheleted, nedvesek az ajkaid, borzongok a gondolattól és az érintésektől.

Most várok, tudjuk, hogy várni a legnehezebb. A várakozás csarnokába lépve figyelni a rezzenéseket, a hívásokat, a villogásokat. Aztán mégis marad a csend, ő nem tágít. Figyel és felemészt.

Esős, júliusi éjszaka, az óra már 22:11-et mutat. Későre jár, aludni kellene már, de valami nem engedi lehunyni a szemem. Várok a ma éjszakában is, figyelem az eget elborító csillag szőnyeget, remegő cigarettát gyújtok és a számba helyezem. Rúzzsal vések egy szívet az ablakra, majd zenét kapcsolok. Részeg emberek döcögnek a nedves úton hazafelé, dalolva és fütyürészve lépegetnek a hűvös éjszakában. Részegek a boldogságtól, részegek a szomorúságtól. Részegen a szegénységtől, részegek a gazdagságtól. Már távol járnak, spicces hangjuk elvész az éjszaka félelemetes, sötét csendjében.

Várok rád kicsikém még mindig.

Szeress ma jobban, szeress gyorsabban!

mosoly

Televíziót nézek, de mást látok magam előtt, monitort bámulok, de nem a képernyőre koncentrálok. Fájdalmasan pörög egy filmtekercs előttem. Te vagy a színész, én pedig a statiszta. Elképzelem a jelenetet, és pörög tovább a film. Mindent látok tisztán és szótlanul fülelek. Ez nem látomás, hanem valóság.

A nyitott ablakon át zene szól a szomszédból, érdes férfi nevetéssel vegyítve. Csak a férfiak nevetése őszinte, a nők mosolya mindig hamis. Mindig nevetünk, csilingelően és dallamosan. Rejtőzködünk a kacaj mögé, lefedjük a valóságot. Szerepet játszunk, a férfi magát adja. Öblös nevetése betölti a levegőt, megtölti lelkét, nőre vigyorognak csak íly módon.

Én pedig most mosolygok, őszintétlenül.

Megrekeszt a négy fal, képtelenség jelenleg itt ülni. A teraszra megyek, kezemben a jó barát, aki egy gyújtókattánsra éled fel. A terasz minden pontján cigarettáztam már, itt sem nyugszom. Nehézkesen indulok le a lépcsőn, a nedves fűbe lépek, kilépek papucsomból és mezítláb sétálgatok a talajon. Csiklandozza a bőremet a hűvös esti szél. A vidám szellő hangokat és fényeket szór szét mellettem. Minden benyomásból egy érkezik meg a legtisztábban. Egy karcos, tiszta, megkülönbözheteletlen férfi sóhaj, amit a mámor beteljesüléséből szállított a ropogós, nyári szellő.

tükrökről újfent

Ódon és pajkos fénybe vonják a csillagok a teret. Lágy dallamok hullámoznak a levegőben, cigaretta füst száll bágyadtan az ég felé. Frissítő szellő rohan megállíthatatlanul a város épületei között. Elmúlt 10 óra, magányosan ücsörgök egy padon, buszra várva. Kellemes este, beszélgetései, nevetései és élcelődései után kissé megfáradva adom át magamat a gondolatoknak. Számtalan bejegyzés őriz ilyen gondolatmagvakat, de valljuk be megunhatatlan, én pedig bevallom, hogy soha nem tudok a gondolatok kusza szövései nélkül élni. Minden egyes alkalommal azt hiszem, hogy ezúttal megfejtem a titkot, valójában pedig egyre távolabb kerülök a misztériumtól. Már könnyebb a helyzetem, tényleg, ez nem ámítás, de valahol elveszve létezem és most nevetek magamon és a nagy szavaimon.

Nem tudom megérteni, hogyha minden tompítható akkor maga az érzés és a kötődés miért nem?

Kimerülten várom a választ, hátha okosabb lehet bárki és bármi. Emberek, tárgyak.

Farkasszemet nézünk, én pedig cinikusan vonogatam a vállamat..

annyira egyformák vagytok, találkozott a lelketek ebben a világban, de tükröt tartotok egymás felé...

Én megpróbáltam kilépni, de egyszerűen nem megy, kötődöm a múlthoz és a csíkos nadrágokhoz...

sky and sand

Léteznek emberek, akiktől egyszerűen képtelenek vagyunk távol tartani magunkat. Ők azok, akik soha nem lépnek ki az életünkből, mert talán nem is akarjuk, hogy elhagyjanak minket. Lehet ők sem akarják. Elképzelhetetlen a létünk nélkülük, ez már komoly baj, igen az.
Ha a sors irányítja életünket, mi a célja az olyan személyekkel, akiket jobb lenne nem is ismernünk, de mégis itt hagyja előttünk, karnyújtásnyira vagy egy ölelésre. És miért nem kellünk nekik? Miért hagy a sors játszani? Ez már nem játék, de valahol mégis minden az marad. Mindörökre.



erőt!